Táborveréstől az oxigénszomjig – így készültek Erőss Zsolték

Milyen doppingszerrel élnek a hegymászók, mit esznek odafent, és ezzel meddig élhetik túl 8000 méter fölött? Kinek telefonálhatott utoljára Erőss Zsolt, és mennyi esélyük van még a túlélésre? Az MNO egy profi alpinistával kereste a válaszokat.

A magashegyi mászó arról számolt be, hogy az egyes táborok kiépítését követően a hegymászók – néhány napos fenntartózkodást követően – visszatérnek az alaptáborba, majd ha a táborlánc már kész, megkezdik a csúcstámadást, azaz táborról táborra haladnak, majd a legfelső táborból nekivágnak a csúcsig vezető szakasznak. Orvosi vizsgálatra a mászások közben általában nem kerül sor, csak ha a sportolók maguk kérik azt bizonyos problémák miatt. A vér oxigénszintjét (oxigénszaturáció) viszont sokan egy különleges eszköz segítségével rendszeresen mérik. Normális esetben az embernél 95-98 százalékos ez a szint, extrém magasságban viszont rendkívüli módon lecsökken, akár 50-60 százalékig.

Klein Dávid úgy tudja, Kiss Péterék a csúcstámadás megkezdtével a második tábort egy lendülettel elérték, és május 19-én, miután nagyjából 350 méterre megközelítették az utolsó, 4-es tábort, kialakították saját csúcstámadó táborukat 7250 méteres magasságban.

Ide gyakorlatilag úgy érkeztek el, hogy tudták: ha rövid pihenő után nem indulnak tovább, jobb, ha azonnal visszafordulnak. Mintegy 24 órás mászást követően 20-án délután 6 óra tájban felértek a csúcsra. Ezt követően rövid időn belül megkezdték az ereszkedést, de este 8-ig csupán 200-300 métert tudtak haladni, így nagyjából 8300 méteren éjszakáztak. Ezután már csak Erőss Zsolt másnap délutáni rádiós bejelentkezését jegyezték fel, újabb információ nem érkezett a magyarokról.

Különböző hírek szerint Erőss Zsolt az ereszkedés közben még rádiókapcsolatba tudott lépni spanyol mászókkal, akiknek a feltételezések szerint azt mondta, hogy társa lezuhant. Ez lehet az oka, hogy egyes külhoni portálok és a wikipédia Erősst eltűntként jegyzi, míg Kisst és a dél-koreai hegymászókat már elhunytként kezeli.

Fontos tudni, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter oxigénpalack nélkül indult neki a Kancsendzöngának. Klein Dávid szerint a hegy lejtése nem okozott volna semmiféle problémát a tapasztalt alpinistáknak, a legkomolyabb gondot a rettentően kevés oxigén jelenti a Himalájában. A palackkal a feladat egyik legnehezebb részét tehát kipipálják ugyan a mászók, másrészről viszont akadályt is jelent a segítség. „Az oxigénpalackot tulajdonképpen a magashegyi mászók doppingszereként is felfoghatjuk, hiszen megkönnyíti a levegővételt, és a csúcstámadást is. Ha viszont egyszer kifogy a levegő a palackból, akkor extrém nehéz körülményekkel szembesül a mászó, ami alaposan kizökkentheti, életveszélybe sodorhatja. A palackozott oxigént használó hegymászó számára valószínűleg gyors és súlyos állapotromlást jelent, ha kifogy a palackból az oxigén. Zsolték tudatos döntés alapján nem vittek magukkal oxigént: ezt tartották sportszerűbbnek, és erre is készültek” – véli a sportoló.

8000 méter felett mínusz 20-30 fokos hőmérséklettel szembesülnek a hegymászók, akik az oxigénhiány miatt hidegebbnek érzik a levegőt. Kevesebb hőt tudnak termelni, lelassul az emésztésük, és tompábbá válik a gondolkodásuk. Ilyenkor Klein tapasztalata szerint szinte erőltetni kell az evést. A fogyasztásra legalkalmasabb ételek ilyenkor a levesek, az olajos magvak, a tonhal és a félkész zacskós tészták. Emellett a vér gyors sűrűsödése miatt nagy mennyiségű vizet kell inni az olvasztott hóból, és nem árt az energiazselé fogyasztása sem.

Szintén lényegesnek tűnik, hogy a felfelé haladók fizikailag még jobb állapotban vannak, koncentráltabbak, és nagyobb a motivációjuk, hiszen a csúcsot ostromolják. Lefelé hiába haladnak kétszer-háromszor gyorsabban, nem annyira biztonságos a mászás, hiszen lankad a figyelem, és kevésbé inspirált az ember. Nem véletlen, hogy a magyar alpinistáknak is lefelé tartva veszett nyomuk.

Klein Dávid véleménye szerint fontos volt, hogy egy távcsöves megfigyelés szerint az egyik magyar hegymászó 8000 méter alá tudott ereszkedni, afölött ugyanis igen kevés az esély az életben maradásra sok ideig. Jelenleg a legfelső táborban tartózkodó, megmentésre váró serpák kutatási eredményétől függ minden. Ha ők nem találták meg a táborban vagy annak környékén a magyar mászókat, akkor mindennek vége.

Felvetődik a kérdés, mi okozhatta Erőssék tragédiáját. Klein úgy véli, a legvalószínűbb, hogy a rendkívül hosszú csúcstámadás során a becsültnél több energiát vesztettek, így lefelé jövet lelassultak, elnyúlt az az időszak, amit folyadék és élelem nélkül töltöttek extrém magasságban. Ez pedig végkimerüléshez vezethetett. Persze ennél sokkal pontosabban kell majd rekonstruálni az eseményeket, hogy legalább közelítőleg megértsük, mi történt Erőss-sel és Kiss-sel odafent.

Több előjele volt a magyar hegymászók tragédiájának, elsőként az, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter a csúcstámadást megelőzően nem érte el a felső négyes tábort – mondta Farkas Péter, a Magyar Hegy- és Sportmászó Szövetség elnöke az MTI-nek csütörtökön. Kritikus pontként említette, hogy Erőss Zsolt és Kiss Péter csak 18 órakor értek fel a csúcsra, több mint 24 órás menetelés után. „Íratlan szabály, hogy a csúcsról 13-14 órakor vissza kell fordulni, a csúcstámadást pedig minél korábban, hajnali 2-3 óra körül megkezdeni” – mondta a szakember. Hangsúlyozta, hogy ha valaki nem éri el a csúcstámadó tábort, akkor rossz állapotban van.

Időben kockázatosnak és kötelek hiányában veszélyesnek is találta az utolsó, kevesebb mint 300 méternyi magasság megmászását Carlos Soria spanyol hegymászó, ezért nagyjából 8300 méter magasan úgy döntött, visszafordul a Kancsendzöngáról, ahol szerdai bejelentés szerint eltűnt a két magyar hegymászó. Soria az interjúban megerősítette, hogy öten tűntek el, két magyar, egy koreai és két serpa, és úgy foglalt állást, hogy már nincsenek életben. A roppant tapasztalt Soria – a Desnivelnek már az alaptáborból nyilatkozva – kifogásolta, hogy miközben egy ilyen expedícióhoz együttműködésre lenne szükség valamennyi résztvevő között, erre többen nem voltak tekintettel. Ráadásul nehéz volt a terep is, és nem rendelkeztek elegendő kötélzettel. Emiatt úgy döntött, hogy aznap már nem kísérli meg a csúcs meghódítását, hanem visszaereszkedik.

A több ezer méteres magasságban az oxigénhiány okozza a legnagyobb megterhelést a szervezetnek, hiszen a páratartalom, a vér oxigénszaturációja és a mínusz 30 fokos hideg nagyon eltér attól, amelyhez egy európai szervezet hozzá van szokva – fejtette ki Petrekanits Máté, a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának tudományos munkatársa az MTI-nek. A szervezet a végsőkig próbálja biztosítani az agy megfelelő keringését, így a többi szervhez, például az izmokhoz – amelyek működése az elsők között áll le – már nem jut megfelelő mennyiségű oxigén. „Ilyenkor először csak vánszorogni tud az ember, később már azt se. Borzasztó lehet, ha a sportoló valamilyen formában érzékeli, hogy kellene mennie, de az agya már hiába adja ki a parancsokat, az izomzat képtelen teljesíteni a feladatot” – mutatott rá a kutató. A szakember kifejtette: nagyon egyénfüggő, hogy valaki mennyi ideig képes életben maradni ilyen szélsőséges körülmények között. (MTI)