„Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.”
Reményik Sándor: Kegyelem (részlet)
„Körülnézve és összegyűjtve az erőnket, például a kungfuban az történt, hogy azóta minden nap edzek, kivéve azokon a napokon, amikor meg sem tudok mozdulni, mert az ágyban fekszem, de minden egyes más napon, napi fél órát vagy egy órát kungfuban edzek.”
Még most is visszacsengenek a GyógyHír 496. adásának szavai a fülemben. Eldöntöttem írni fogok. Írni, mert amiről az adást tavasszal készítettük, most is felkavar. Úgy érzem, hogy azokhoz, akik akkor nem látták az adást, el kell jusson az üzenet.
2013 márciusa van, odakinn esik az eső. Szegő Lászlóval otthonában beszélgetünk. Ez a beszélgetés azonban kicsit más, mint a megszokottak. A gyerekeket Évi, László felesége a beszélgetés idejére egy másik szobába terelgeti át. Már érkezésünkkor is érezni lehet valamit, amit az ember olyan ritkán érez. Ez pedig a családi béke. Ezt az érzést azonban hirtelen fájdalmasan valóssá teszi az, amiért valójában Lászlóhoz érkeztünk.
„Három éve jelentkezett nálam a vastagbéldaganat, akkor egy sürgős műtétre volt szükség, utána pedig egy féléves kemoterápia következett, ami igen megterhelő volt. Kéthetente egy kétnapos kezelést jelentett Egyre nehezebb lett, ahogy egymásra rakódtak ezek a szerek, de vannak ilyen csodálatos napok, mint például a mai, amikor teljesen erőben érzem magam és ebben a gyerekeknek a mosolya, az együttlét nagyon sokat segít. Voltak olyan periódusok, amikor mankóval jártam, akkor szaladt Marci, kilencéves, hogy segít felállni. Amiben csak tudnak, abban ők segítenek.”
László még csak 43 éves, háromgyermekes édesapa, egyetemi docens, de sajnos egy a vastagbéldaganattal küzdő emberek közül is.
A világon évente csak nem hatszázezer, Európa országaiban közel százkilencvenezer esetben diagnosztizálják a betegség valamilyen típusát. A fiatal édesapából így lett igazi harcos.