Stephen Hawking: „Jó és tartalmas életem volt”

Cirkuszi kocsiban vakációzott, és nyolcéves korában tanult meg olvasni – vall magáról a tolószékhez kötött matek- és fizikazseni, Stephen Hawking.

A My Brief History (Rövid történetem) című, a tudós hazájában, Nagy-Britanniában csütörtökön megjelenő könyvben a kritikusok szerint Hawking bölcs, humorral teli képet fest életéről. Fotók láthatók róla gyerekkorából, esküvőjéről, valamint „súlytalanul”, amikor a világűrben tapasztalható körülményekbe kóstolt bele.

„Születtem 1942. január 8-án, pontosan 300 évvel Galilei halála után” – kezdi sorait. Igencsak spórolós apja orvos volt, trópusi betegségekkel foglalkozott. Gyerekként féltékeny volt Mary nevű testvérére, és azt is megjegyzi, hogy szorgosan, de nem túl ügyesen barkácsolt. 1958-ig minden nyarat egy cirkuszi kocsiban töltött Anglia déli partján.

Óvodába hiába is próbálták beszoktatni, torkaszakadtából üvöltött. Olvasni csak nyolcévesen tanult meg, osztálytársai később mégis Einsteinnek csúfolták. Hat-hét iskolatársával mind a mai napig tartja a kapcsolatot.

A játékvonatok iránti korai rajongása késztette arra, hogy megértse, miként működnek a dolgok – egészen az olyan megfoghatatlan, elvont jelenségekig, mint a világegyetem fekete lyukai vagy az újszülött univerzumok.
„Ha megértjük, hogyan működik az univerzum, valamilyen módon irányítani is tudjuk” – írja Hawking önéletrajzában, amelyet percenként 1-2 szavas sebességgel, a számítógép monitorához erősített érzékelőket egyre gyengülő arcizmai rándításával mozgásba hozva írt le.

„A fizikát untam leginkább az iskolában, mivel túl könnyű volt. A kémia sokkal szórakoztatóbb, folyton váratlan dolgok történnek, például felrobban valami. Azonban a fizika és a csillagászat azt a reményt keltette, hogy megérthetjük, honnan jövünk és miért vagyunk itt. Fel akartam mérni a világegyetem mélységeit” – fejtegeti.

Már Oxfordban tanult, amikor huszonegy éves korában mozgatóidegi betegséget fedeztek fel nála. Orvosai csupán néhány évet adtak neki. Első felesége, Jane Wilde rángatta ki a depresszióból, amelybe a halálos diagnózis kergette. A család és a túlélés reményét adta neki: három gyerekük született, Robert, Lucy és Tim.

Memoárjában Hawking azonban azt is felfedi, hogyan lett Jane Wilde egyre depressziósabb, miután 1979-ben megszületett harmadik gyermekük, és látta egyre reménytelenebbnek, hogy képes lehet egyedül ellátni a gyerekeket és az akkor már kerekes székhez kötött férjét.

„Félt, hogy hamarosan meghalok, és szerette volna, ha gyerekeivel együtt támaszkodhat valakire, ha én már nem leszek. Így talált rá a zenész Jonathan Jonesra, akinek szobát biztosított a lakásunkban. Elleneztem volna, de én is arra számítottam, hogy gyorsan meghalok, és úgy érzetem, kell valaki, aki felneveli a gyerekeimet, ha én már nem leszek” – írja.

Felidézi, hogy 1985-ben a CERN-ben tett látogatásuk idején kórházba került, felesége azonban nem engedte, hogy a svájci orvosok kikapcsolják az őt életben tartó készülékeket. Az ezt követő otthoni ápolás azonban annyira megviselte az asszonyt, hogy az a házasságukon is nyomot hagyott. Közben Hawkingot is egyre inkább elszomorította Wilde és Jones bizalmas viszonya. „Végül nem bírtam tovább, és 1990-ben az egyik ápolónőmmel, Elaine Masonnal együtt külön lakásba költöztünk” – emlékszik vissza a tudós.

1995-ben elvette Masont feleségül, ám rövidesen ez a házasság is válságba került, 2007-ben elváltak. Előbb azonban a helyi rendőrség családon belüli erőszak gyanúja miatt kihallgatta a tudóst. A vád hamis volt – írja Hawking. „Házasságunk Elaine-nel szenvedélyes és viharos volt, hullámvölgyek és hullámhegyek követték egymást, Elaine ápolói szaktudásának azonban az életemet köszönhetem.”

A fizikus arról is ír, hogyan született meg 40 nyelvre lefordított és hozzávetőleg 10 millió példányban elkelt híres könyve, Az idő rövid története. Betegségével kapcsolatban úgy fogalmaz: „A mozgáskorlátozottság nem hátráltatott komolyan a tudományos munkában. Azt hiszem, talán valahogy még segített is: nem kellett órákat tartanom, fárasztó bizottsági üléseket végigunatkoznom. A munkának szentelhettem minden figyelmemet. Boldog vagyok, hogy hozzájárulhattam valamivel az univerzum megértéséhez”.

Feleleveníti azt is, hogy betegsége ellenére sok helyen járt a világban: Oroszországban, Japánban és Kínában is megfordult. Utazott tengeralattjárón, hőlégballonban, megtapasztalta a súlytalanságot. Állítja, tisztában van azzal, hogy a nyomorék zseni kliséjét testesíti meg, de mindez semmit sem von le abból az örömből, amit egy lelkes közönség láttán érez. „Jó és tartalmas életem volt” – fogalmaz.