Egyik legszebb adventi élményemet még gyermekkoromból őrzöm. Egy nap az osztályterem nem a matekleckétől, a verselemzésektől és a földtörténeti koroktól – tíz másodperc alatt kellett elhadarni az összeset, ennek hála, még most sem szállt ki a fejemből – volt hangos. Kitaláltuk ugyanis, hogy közösen készítjük el az osztály adventi koszorúját. Mindenki hozott valamit: gyertyát, harapófogót, lila, rózsaszín szalagot, tobozt, diót, mogyorót, angyalkát, méhviaszt, ragasztót. Csodaszép adventi koszorút rittyentettünk, és a mi termünk volt a legpompásabb a karácsonyt váró időszakban. Bár az osztályközösségünk egyébként is remek volt, ez a pénteki fenyőillatú délután sokat dobott rajta.
Valószínűleg ezért is voltam olyan lelkes, amikor az óvodában az óvónénik életem első szülői értekezletén feltették a kérdést, hogy van-e kedvünk együtt feldíszíteni a csoportszobát. Hívtam is azonnal a papát, hogy izzítsa be a harapófogót, hozzon méhviaszt, kanócot és elő a ragasztópisztollyal. A kiscsoportos gyerkőcök finom mozdulatokkal tekergették a viaszgyertyát, ragasztották a tésztaangyalkát, hajtogattak karácsonyfadíszt. Ollóval a kézben lesték, hogy mikor szólunk, hogy légy szíves, itt vágd el. Őszintén szólva meg is lepődtem, hogy az esti „mikor vacsorázunk már, és különben is fáradt vagyok, és a Pistike megette a sütimet” tömeghiszti elmaradt. Se híre, se hamva. A kis angyalkák vágtak, ragasztottak, tésztát fűztek, gyertyát tekergettek.
Régen is nagy szerepük volt a gyerekeknek a karácsonyi előkészületekben: az adventi szentmise előtt énekszóval, csengetéssel költögették a híveket, hogy odaérjenek a rorátéra. Szokás volt még a kántálás, az énekes adománygyűjtés is, amely Magyarországon a 16. században alakult ki, főleg a protestáns iskolások körében. Az úgynevezett szálláskeresés is a kisebbekhez fűződik: a Betlehembe érkező és hajlékot kereső József és Mária fáradozásait elevenítették fel.
Ma már nincs kántálás, és nem ébresztik énekléssel és csengetéssel a gyerekek a rorátéra készülő egész falut, de a koszorún ma is ég az első gyertya. Az óvodában is. Megkezdődött a visszaszámlálás, kezdetét vette az advent, a karácsonyra való ráhangolódás és felkészülés ideje.
A hagyományos adventi koszorún három lila és egy rózsaszín gyertya várja az Úr eljövetelét, a karácsonyt. A lila szín az egyházi liturgiában a bűnbánatot fejezi ki. Egyedül advent harmadik vasárnapja, az úgynevezett örömvasárnap emelkedik ki a többi közül, amelynek a liturgikus színe a rózsaszín. Ez a színmisztika az adventi koszorú gyertyáin is visszaköszön. Legelőször a rózsaszín gyertyával szembeni lilát gyújtjuk meg, így pontosan a harmadik vasárnapon fog világítani a rózsaszín gyertya. A köralak az örökkévalóságot jelképezi.
Az adventi koszorú egyébként Johann Heinrich Wichern protestáns lelkész nevéhez fűződik, aki 1838-ban egy gyermekotthon egyik termébe fából hatalmas, kocsikerék méretű csillárt készíttetett, és minden istentiszteleten egy újabb gyertyát tűzött a csillárkoszorúba.
Az adventi időszak kezdetét sokáig harangszóval jelezték. Ma már kezd kikopni a szokások közül az adventi böjt, pedig még a 20. század közepén is élt az idősek körében. Korábban heti háromszor tartózkodtak az Úr jövetelét váró időszakban a hústól, aztán ez kettőre, szerdai és pénteki napra korlátozódott. Még nagymamáink is kerülték az adventi időszakban a zajos mulatságokat, a táncot, még lakodalmakat sem tartottak, sőt a kocsmákban ebben az időszakban csak utasokat szolgáltak ki.
