Márton, Gallia nemzeti szentje nagy szellemi és egyháztörténeti átalakulás idejében született Pannóniában, Savariában 316 körül, éppen három évvel a milánói ediktum után, amikor Nagy Konstantin és Licinius teljes szabadságot és elismerést biztosított az egyháznak és hívei számára megadta a többi polgárokkal való egyenjogúságot. A vértanúk és katakombák üldözött közösségéből néhány évtized leforgása alatt mindent meghatározó birodalmi egyház és államvallás lett.
(Az alábbi felhívásból és a cikk végi interjúból kiderül, miért libás Márton, mitől olyan nagy szent, mit üzen a mai ember számára. Lampionos felvonulás 5-kor a Deák térről!)
Amikor Márton megszületett, mindez még csak a kezdeteiben élt. Szülei pogányok voltak, atyja a császári hadsereg magas rangú katonája volt. Márton egészen kicsi volt még, amikor szülei Savariából átköltöztek az itáliai Paviába, az ókori Ticiniumba, ahol még a zömében pogány környezetben cseperedett föl. Tizenkét évesen, szülei akarata ellenére kapta az első nevelést a keresztény életre. A keresztséget hat évvel később vette föl, s ez még az akkori időkben is hosszúra nyúlott előkészületet jelentett.
Tizenöt éves volt, amikor besorozták a császári seregbe és lovas testőrtiszt lett. Már ebben az időben kitűnt katonatársai közül, és általános elismerést váltott ki az egyszerűsége, életének tisztasága, önfeledt felebaráti szeretete. 334-ben Amiens-ben történt, hogy télvíz idején tiszti köpenyének felét odaadta egy koldusnak. Az ezt követő éjszakán álmot látott, egy fél köpenyben megjelent neki Jézus. Hamarosan megkeresztelkedett, s amint mód nyílt rá, elhagyta a hadsereget és a poitiers-i püspökhöz, Szent Hilariushoz csatlakozott, aki felszentelte.
Nem sokkal ezután Márton Poitiers-ből hazalátogatott a szüleihez, s édesanyját meg tudta téríteni. Otthon megvalósította régi vágyát: először Milánó közelében, majd a Genova előtti Gallinaria-szigeten remetéskedni kezdett. Elhatározásához a körülmények is hozzásegítették, mert épp ezekben az években nagyon heves viták dúltak az ariánusok és a katolikusok között, s őt magát is bántalmazták és kiutasították ariánus püspökök.
Hilarius püspököt – éppen az ariánusok – elűzték Poitiers-ből, sőt az egyházmegyéjéből is, de császári engedéllyel hamarosan visszatérhetett. Ekkor Márton is elhagyta szigeti remeteségét, és visszament Hilarius mellé. A városon kívül épített magának egy remetelakot, hogy visszavonulhasson a magányba. Hamarosan tanítványok gyűltek köréje, s először a cella körül bontakozott ki a ligugéi kolostor, majd 375-ben Tours közelében megalapította Marmoutier kolostorát. 371-ben, amikor a tours-i püspök meghalt, a nép, a papság és a többi püspökök mind Mártont kívánták püspöknek. Igaz, voltak, akiknek nem tetszett Márton aszkéta-szerzetesi alakja és élete, de ez nem tudta a nagy többség akaratát megakadályozni. Ekkorra datálódik a ludas legenda: Márton egy lúdólban próbált elbújni a megválasztás elől, de a libák elárulták őt.
Fölszentelése napjától Márton mint jó pásztor látogatta nyáját, prédikált, s a csodatevés ajándékát is megkapván, nagy erőt öntött a hívekbe és a papokba egyaránt. Rengeteg pogány települést megtérített.
Élettörténetét számos csoda elbeszélése veszi körül, amelyekben ma sem lehet kételkedni. Ahol azonban szükség volt rá, Márton tudott nagyon keménykezű is lenni: ha a hit tisztasága került veszélybe; ha a hívők babonás tisztelettel vettek körül egy helyet vagy egy vélt szentet, illetve ha pogány szokások és elképzelések akadályozták az evangélium terjedését. Alázattal viselte, nem kérte számon és nem büntette, hogy papságából és a kisebb klerikusok közül morgolódtak ellene, és néha meg is bántották.
Mártont a nép úgy fogadta emlékezetébe, mint az irgalmas szamaritánust, aki a koldusnak utolsó ruhadarabját is odaadta, s mint a jó pásztor ragyogó példáját, aki a legszorongatóbb helyzetekben is a felebaráti és az Isten iránti szeretetet tette életének vezérlő elvévé. Halála (397) után hamarosan szentként kezdték tisztelni, elsőként a nem vértanú szentek között. Ezrekre rúg azoknak a hegyeknek, templomoknak, váraknak és kolostoroknak száma, amelyek Márton nevét viselik. A sírja Tours-ban híres zarándokhely volt az egész középkor folyamán.
Emlékeztetőül: Jézus jeruzsálemi bevonulása Pesten – az MNO videójában.
Szent Márton ünnepe nem egyenlő a libapecsenyével. De hogy valójában micsoda, annak megismerésében segít a Traditio Christiana csoport, amely a korábbi felvonulásokhoz hasonlóan (Szent Miklós pesti sétája, Jézus szamárháton a Váci utcában) most „a libapecsenye-zabáló nap” körül próbálnak rendet rakni, illetve politikailag korrektebbül: kiegészíteni a már meglévő ismereteket. Ennek részleteiről is kérdeztük a szervezőt, Kéthelyi Mátyást.
– Mi igaz Szent Mártonnal kapcsolatban, ki ő, mire emlékezünk ma?
– Szent Márton valós történeti személy, megtérésétől fogva egyre inkább azt érezte, „Krisztus katonájaként” nem szolgálhatja tovább a császárt. 36 évesen megkeresztelkedett, a tábori életet otthagyva pedig Istennek szentelte további életét. Az egyik legismertebb szentje a katolikus egyháznak, de nagy a tisztelete az evangélikusok, az anglikánok és az ortodoxok között is.
– Márton-nap, liba, legendárium... Miről is szól ez a történet?
– Szent Márton személyére vonatkozóan már életében számos legenda alakult ki, ezek közül az egyik legismertebb éppen püspökké választásával kapcsolatos: a végtelenül szerény Szent Márton ugyanis méltatlannak tartotta magát a püspökségre, ezért állítólag bebújt a libák közé az ólba. Az éberségükről híres ludak azonban hangjukkal nagy zajt csapva elárulták, így már nem menekülhetett Isten és a nép akarta elől. A közhiedelem szerint emiatt kerül Márton-napkor az asztalra a libapecsenye. Ez a legenda. A valóság természetesen jóval prózaibb, valószínűleg kettős eredete van a szokásnak. Egyrészt vallási: a karácsonyt megelőző, korábban böjttel egybekötött, eredetileg negyven napos advent előtt ugyanis – húshagyókeddhez hasonlóan – Szent Márton napján bőséges étkezésre, kiadós pecsenyeevésre került a sor. Az ünnep másik jelentősége pedig évszázadokon keresztül a mezőgazdasági munkák lezárulásával függött össze: az éves cselédszerződések, földbérletek eddig a napig tartottak, ezen a napon szolgáltatták be uruknak a hűbéresek annak éves járandóságát, elsősorban szépen meghizlalt ludakat, hogy tovább már ne pusztítsák gazdájuk télre félrerakott gabonáját.
– Mikor, hogyan és kikkel elevenítitek meg az eseményeket?
– A szent ünnepén, november 11-én délután 5-kor kezdődően egy ökumenikus, keresztény, lampionos menetet szervezünk a belvárosban. Az eseményen maga „Szent Márton” fogja lóháton vezetni az őt követő, gyerekekből és felnőttekből álló lampionos menetet, melyet a Szent István Király Zeneiskola rézfúvószenekara kísér majd. A rendezvényre az ökumenikus alapon szerveződő és politikamentes Traditio Christiana nevű, önkéntesekből álló közösség kezdeményezésére kerül sor. E társaság célja, hogy a magyar és közép-európai keresztény hagyományokat, vallási népszokásokat fölelevenítse, azokat korszerű és fiatalos formában újra ismertté, rokonszenvessé tegye, megőrizze és továbbadja.
– Korábban is voltak már hasonló akcióitok. Melyek voltak ezek, és milyenek voltak a tapasztalatok?
– Az elmúlt időszakban megjelenítettük az igazi magyar Mikulást, vagyis Szent Miklós püspököt. Budapesten virágvasárnapi villámcsődületet szerveztünk Jézus jeruzsálemi bevonulását bemutatva; és szintén hagyománytiszteletből sört szenteltettünk Szent Flórián tiszteletére a belvárosi plébániatemplomban. Tapasztalatunk, hogy az emberek pozitívan fogadják ezeket a kezdeményezéseket: szerethető, színes és ötletes események kint az utcán, melyek hagyományainkról szólnak, és mindannyiunk számára fontos üzenetet hordoznak.
– Mit üzen a mai hétköznapi embereknek Szent Márton példája? Hogyan tudunk ma „mártoniak” lenni?
– Szent Márton az önzetlen segítőkészség mintaképe, római katonaként ugyanis habozás nélkül megosztotta köpönyegét a didergő koldussal. Szükséget szenvedő embertársaink iránti gondoskodása és tettre kész emberszeretete miatt legendás személye mindannyiunk számára például szolgálhat. Erre ösztönöz minket november 11-én ünnepelt emléknapja, erre hívja föl a figyelmet a Szent Márton-menet is: legyünk mi is jótékonyak, segítsünk a rászorulókon!
