A Massachusetts Institute of Technology (MIT) kutatói és a bostoni North Bennet Street School hegedűkészítői a hangszer 10. és 18. század közti átalakulását vizsgálva megfigyelték, hogy a 10. században még kör alakú rés a 12–13. századra félkörré, majd C-alakúvá változott, a 15–17. században fokozatosan megnyúlt, mígnem a 16–18. századra – a C alsó, illetve felső szárának elfordításával – elérte a ma is használt f-alakot.
A folyamat során a hegedű hangzása teltebb lett, és hangereje is nőtt, mivel megnőtt a rés kerülete és csökkent a kivágott terület. Ezt az összefüggést ma már ismerjük, de elképzelhető, hogy a korabeli hangszerkészítők még nem voltak vele pontosan tisztában – legalábbis ezt valószínűsítik a friss eredmények.
A kutatók több száz hegedű alakját táplálták be egy evolúciós modellbe, amellyel kimutatták, hogy a hangszer alakváltozásai megmagyarázhatók a természetes mutációval – ebben az esetben a mesterember hibájával. Eszerint az f-lyuk fokozatos kialakítása feltehetően nem volt szándékos, ugyanakkor a hangszerkészítők felismerték, hogy bizonyos véletlen hibákkal javult a hangminőség, és ezeket a „hibákat” beépítették a későbbi modellekbe – érvelnek a kutatók az MIT honlapján megjelent tanulmány szerint.
Természetesen nem csak a hegedű testén található lyuk alakja változott az évszázadok során: maga a hegedű formája is sokat módosult, akárcsak a hátlap vastagsága, amely szintén kulcsfontosságú a hangzás minőségében és erejében. Éppen ez az összetettség teszi kérdésessé, hogy a mesterek felismerték-e a lyuk alakjának sajátos hatását a hegedű hangjára. A kutatás a „Proceedings of the Royal Society A” című tudományos folyóiratban jelent meg.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!