A laikusok többsége két véglet között gondol a szervátültetésre, hol úgy, mint valamilyen misztikus, varázslatos és hősies tettre, hol pedig úgy, mint az autószerelésre: kivesszük a rossz alkatrészt és a helyére betesszük a jót. Kétségtelen, amikor 1973-ban megindult Magyarországon a szervezett veseátültetési program, még egészen más körülmények között dolgozott az összesen háromtagú sebész-team. A kezdőcsapat egyik tagja, az állami díjas dr. Alföldy Ferenc egyetemi tanár válaszolt kérdéseinkre.
– Szóval: hősies ez vagy sem?
– A kezdetekben talán az volt, hiszen egészen mások voltak a körülmények. Sok minden másképpen alakult volna, ha nem a hihetetlenül tehetséges, átlagon felüli szaktudású és szervezőkészségű Perner Ferenc kapja a megbízást a munkacsoport létrehozására: a háromtagú team tagjaiként (Perner, Járay Jenő és én) összesen nem voltunk százévesek. Perner Ferencnek köszönhető, hogy az általa alkalmazott, tőle tanult precíz technikával, nagy összhangban az akkori világszínvonalat produkáltuk, az eredményeinket sokáig nem hitték el nyugaton. A szakmai világtól némileg elzárva, hullámzó politikai támogatás mellett végeztük a munkát, s nem csak magukat a műtéteket, hiszen jártuk az országot a felvilágosító előadásokkal, a szakmai képzésekkel, akkor még diavetítővel. Először mi asszisztáltunk Pernernek, ő tanított minket, aztán már felváltva végeztük a munkát és folyamatosan betanítottuk, képeztük a műtéti teamet, a kollégákat.
Mi voltunk egyben a szervkivevő és -beültető csapat, gyakran a napi ügyeleti munka után indultunk a riasztás nyomán a távoli kórházba (saját autóval, saját benzinnel): egyikünk kivette a szervet, hazahoztuk, és a másik kettő még aznap beültette. Kezdetekben a vesetranszplantáció öt-hatórás műtét volt, úgyhogy „negyven órákat” nem aludtunk, igen, lehet mondani, hogy nem mi voltunk hősök, de hősies idők voltak. Ma már külön team megy a szervért, egy másik ülteti be, a műtéti idő átlag másfél órásra rövidült, nem féltucat ember tanítja a szakmai részleteket, egészen mások a műtéti körülmények, a felhasznált anyagok, a gyógyszerek és a technikák is változtak menet közben.
– Ma már szakipari munka
– Azt azért nem mondanám, de ma már kellő rutinnal a veseátültetés hasonlít a többi, hasi sebészeti feladatra, kivétel a májátültetés, ami a legbonyolultabb.
– Felállítható valamiféle sorrend a transzplantációk nehézségi fokában?
– Véleményem szerint – sebészeti szemszögből – a szívátültetés a legkönnyebb, ezt követi a veseátültetés, aztán a tüdő, és a legnehezebb, legösszetettebb a májátültetés.
– Meddig számolta, hány veseátültetést végzett?
– Sohase számoltam, biztosan több százra tehető, azt tudom, hogy 1982-ben, amikor a kandidátusi disszertációnkat írtuk Járayval közösen, akkor abban szerepelt az adat: 1973-tól 1982-ig összesen 90 átültetést végzett a csapat. Csak összehasonlításképpen, ma a négy egyetemi klinikán összesen átlagosan 300 veseátültetést végeznek évente.
– A sebész számára különbözik ez a műtét a többitől?
– Nézze, a sebész, amikor operál, mindig elvesz, kivesz, csonkít. A szervátültetésnél más a helyzet, hiszen itt hozzáteszünk, ráadásul olyat, ami működni fog. Ez valóban teljesen más érzés, megszokhatatlan: mindig megható az a pillanat, amikor a beültetett „halott” sápadt, vérellátás nélküli szerv egyszer csak kipirul és megjelennek a működést igazoló vizeletcsöppek. Ez fantasztikus, hiszen működésbe hozva életet adok a szervnek és ezen keresztül a betegnek. Fokozottan igaz ez a szív- vagy májátültetésnél, ahol nincs alternatíva, ott szó szerint életmentés folyik. Ez lelki, érzelmi értelemben nem hasonlítható egy bél- vagy epehólyagműtéthez, túl azon, hogy sok specialitást is el kell sajátítani, hiszen nem vagyunk érsebészek, de itt ereket varrunk
– Ez a vesetranszplantáció legnehezebb, legkritikusabb pillanata?
– A legnehezebb pillanat, amikor eldöntjük, hogy operálunk vagy sem. Tudni kell, hogy a beteg sorsa nem csak a műtéti technikai dolgokon múlik. Persze a sebészt érhetik meglepetések, váratlan anatómiaképletek, vagy az erek olyan meszesek, hogy vissza kell fordulnunk, mert nem tudnánk varrni, de ilyen nagyon ritkán fordul elő. A rövidtávú siker azonnal látszik, amikor a szerv színt vált és működni, a vizelet csorogni kezd. Ha a műtét utáni pár napban a beteg nem lázas, nincs műtéti szövődmény, a varratok tartanak, az erek rendben vannak, nincsenek technikai rendellenességek, akkor a sebész a maga részéről készen van. Addig vagyok ideges, amíg a beteget haza nem bocsájtjuk a kórházból, onnantól már a belgyógyász, a nephrológus kolléga ideges, hiszen a beteg sorsa a szerv életképességén múlik, azon, hogy befogadja-e a szervezete vagy sem. Hogy meg tudjuk-e akadályozni a kilökődést, megelőzni a későbbi fertőzéseket, betegségeket, kézben tartani az immunszupresszív szerek mellékhatásait. Időben észrevesszük-e, ha baj volna, és helyesen különítjük-e el, hogy mi a baj: kilökődés vagy fertőzés? Ha a második, akkor tudunk-e tenni ellene, hiszen a vírusokkal szemben jórészt tehetetlenek vagyunk. Egyszóval egy sor, nem a műtétet érintő körülményen múlik a hosszú távú siker.
Ám ennek első, döntő eleme, hogy milyen általános állapotban van a beteg a műtét előtt. Ezért van a donorriadókor is körültekintő kivizsgálás, több szakma képviselője dönt arról, ki kapja az érkező vesét, kinél a legkisebb a kockázata és legnagyobb a siker valószínűsége, a beültetésnek, milyenek az aktuális laborleletei, nincs-e megfázva. Ebből következik, hogy aki listára kerül, annak törekednie kell arra, hogy bármikor jöjjön a riadó, jó állapotban legyen.
– Orvos válaszol rovatunkban is többen feltették a kérdést: miért nem veszik ki az átültetés során a rossz vesét?
– Azért, mert az pluszterhelést, -kockázatot jelentene a betegnek. Az első kétszáz műtétnél még kivettük az akkori technikánk miatt, ám ma már erre nincsen szükség. Van olyan beteg, akiben öt vese van, kettő saját és három transzplantált. Ha a szerv amúgy „egészséges”, tehát nem gennyes, nincs daganat vagy nem okoz jelentős magas vérnyomást, ha nem csinál bajt, jó helyen van a betegben.
– A sebészeket gyakran éri vádként, hogy csak a test egy jól megvilágított darabját látják és nem az egész embert
– Csacsiság! Ha jól csinálom a dolgom és a többi körülmény is optimális, akkor egészen más életminőséget adhatok ennek a betegnek: dolgozhat, alkothat, sportolhat, gyereket szülhet, boldog családi életet élhet vagy elronthatja az életét tetszése szerint. Mi másról szólna ez, ha nem az egész emberről?
