Még a betegek is tudhatják saját tapasztalatukból, hogy a háziorvosi rendelőkben a vizitre várók többsége három nagy krónikus betegségcsoport valamelyik kórformájával küszködik. A szív- és érrendszeri betegekből (magas vérnyomásosokból és érelmeszesedettekből, helyben gondozott szívbetegekből), a cukorbetegek népes táborából és a mozgásszervi panaszokkal jelentkezőkből áll zömmel a pacientúra – mondja dr. Komáromi Zoltán budapesti családorvos, országos alapellátási szakfelügyelő főorvos. Az előbbi két csoportba tartozóknál teljesen nyilvánvaló, hogy a betegség természete okán, a hatékony és jól beállított kezelés mellett is folyamatosan számolni kell a legalattomosabb szövődmény, a veseelégtelenség megjelenésével.
Az alapellátás feladata éppen az, hogy helyben kínáljon megoldást, és csak a bonyolultabb, a családorvosi rendelőben elérhetetlen műszerezettséget és szakmai kompetenciát igénylő pácienseket küldje tovább a járóbeteg-szakrendelőkbe és kórházakba, ám az esetek zömében minél hamarabb fedezze fel a bajt, minél hamarabb irányítson célzott kivizsgálásra, s ugyancsak minél hamarabb nyújtson korszerű és adekvát terápiát, illetve a szakorvossal összehangolva végezze a beteg gondozását. A cél az, hogy a betegség lehető legkorábbi stádiumában fény derüljön a bajra, és a kezelés-gondozás irányításával sikerüljön szinten tartani a beteg állapotát, de legalább lassítani a betegség progresszióját, előrehaladását.
Éppen ezért nem elegendő a beteg panaszaiból kiindulni, hiszen a vesebetegség sokáig tünetmentes – emeli ki a főorvos –, ráadásul a köztudatban még mindig az szerepel, hogy csak a vizeletpanaszok és az ödéma jelzi a vesekórt, így sok esetben meg sem említik azokat a kisebb és szerteágazónak tűnő érzéseket, tüneteket, melyek a tapasztalt orvosban felkeltenék a gyanút. Ez tehát azt jelenti, hogy a cukorbetegséggel, az érelmeszesedés bármely formájával, a hipertóniával kezelt-gondozott betegeknél – a panaszoktól függetlenül – alapvetően kötelező az évenkénti vesefunkciós laborvizsgálat, s ha van rá lehetőség, akár helyben a veseartéria doppleres vizsgálata is, amivel kiszűrhető az a néhány beteg is, akiknél már a tudtuk nélkül gond van. Ugyancsak ide tartozik-tartozna az évenkénti áttekintő hasiultrahang-vizsgálat, melynél tanácsos a beutalón eleve felhívni a radiológus kolléga figyelmét a meglévő alapbetegségre (diabétesz, hipertónia, koszorúér-betegség), mert így az ő figyelme, a vizsgálat indikációja kiterjeszthető.
Az új háziorvosi finanszírozási (indikátor) rendszerben a vesefunkciós vizeletvizsgálat már szerepel, az tehát automatikusan (ellenőrizhetően) része a kötelező feladatoknak, ám a vesebetegség kialakulásának kockázatával élők esetében érdemes évente egyszer gyűjtött vizeletből elvégeztetni speciális vizsgálatot is. S akkor még nem szóltunk a már ismert vesebetegek gondozásáról az alapellátásban, ahol optimális esetben jut (jutna) idő dietetikusi tanácsadásra, s nem éppen a betegnek, hanem adott esetben annak a családtagnak, akin az étkeztetése múlik.
Persze a háziorvos páciensi körébe nemcsak a vesebetegség kockázatával vagy vesebetegséggel élők tartoznak, hanem más betegek is, akik jöhetnek olyan panaszokkal, illetve leletekkel, amik láttán megszólal a vészcsengő – sorolja a példákat Komáromi főorvos. Ha az illető nő, és a vizeletben vért találnak, a doktor nem érheti be azzal, hogy a beteg menstruál, felfázott vagy egyéb gyulladása lehet – korrekt kontrollvizsgálatok kellenek ilyenkor. A főorvos XII. kerületi praxisában ilyen módon kiszűrt már négy vesetumoros beteget, s bizony sajnos nem kezdeti stádiumban, mert ez a betegség sokáig nem ad tüneteket. Nyolc megoperált hólyagtumoros pácienst is feljegyeztek a praxisstatisztikába – ami szintén bizonyítja, hogy az onkológiai éberség a banálisnak gondolt panaszoknál sem lankadhat.
Ebből a szempontból a háziorvos jobb helyzetben van a szakorvosnál, mivel az évek alatt kialakult sajátos bizalmi viszony és a beteg múltjának, a családjának, helyzetének ismerete miatt neki a betegek olyan mozzanatokról is beszámolnak, amelyeket idegenek előtt szégyellnének, sőt, jóval hamarabb elmondják, minthogy nefrológushoz vagy urológushoz jutnának, így a betegség korábbi stádiumában fedezhető fel. Vagy akár el sem mondják, de a doktor tudja, mire hajlamosítja őket a kórtörténetük, a családi anamnézis, a helyzetük, körülményeik. Ezért azután nála a derékfájásra panaszkodó nem beutalót kap a reumatológiára (azt ugyanis hiába tenné a fájós testrészre), hanem vizsgálatot is, minden olyanra kiterjedőt, ami derékfájást okozhat, de nem reumatológiai eredetű.
S bizony ebből a szempontból meg kell említeni a veseköveseket is, mivel tévhit, hogy a vesekő minden esetben olyan, félreismerhetetlen görcsös fájdalommal jelzi a jelenlétét, amitől a beteg „a falat kaparja”, bár valóban, ez a gyakoribb. A vesekő tünetszegényen is kialakulhat, ezért is ajánlatos a vesekockázattal élőkön túl az ismerten hasi betegségekkel küszködőknél (máj, hasnyálmirigy, epe) is évente beilleszteni a gondozás menetébe a hasi ultrahang vizsgálatot.
És persze vannak még a különféle gyulladásban, így például a vesemedence-gyulladásban szenvedők, a felfázósak, a hólyaghurutosak, akiknél – ha a panasz, a betegség visszatérő – megint csak megszólal a háziorvosi vészcsengő. S ilyenkor nem pusztán a gyanított fertőzés ellen indul a terápiás menet, a dolgok végére járva alapos kivizsgálást rendel az orvos, tudva, ezek a betegségek (illetve ezek előidézői) is roncsolhatják a vesét, így meg kell előzni a nagyobb bajt.
A leghatékonyabb terápiás mozzanatról kérdezve a főorvos olyat említ, ami – ha úgy vesszük – egy fillérbe sem kerül: a háziorvosnak állandóan észnél kell lennie, a legcsekélyebb gyanúra is le kell csapnia. Szaktudása okán neki kell felfigyelnie a legapróbb jelre akkor is, ha a praxisok finanszírozása (és ebből következően a benne dolgozók száma és a műszerezettsége) nem elegendő, és akkor is, ha a kiírt vizsgálatra a betegnek heteket kell várnia, messzire utaznia és közben a pokolba kívánja az egészet.
