„Nem volt olyan, hogy falba ütköztünk volna”

31 SIM-kártyát, 3 lánctányért koptatott el Harkányi Árpád és Zárug Zita négyéves földkerülő nászútján.

– Honnan tudja az ember, miként fogjon hozzá a szervezéshez?
Á: Sok utazó van, az interneten pedig mindenkivel fel lehet venni a kapcsolatot, ilyen egyszerű.
Z: Ez a varázsszó, internet.
Á: A telefonomat csak Kínában függetlenítettük ki, onnantól volt mobilnetünk az úton. Meglepően be van hálózva a világ internettel, soha nem nélkülöztük egy hétnél tovább. A mobilkommunikációt helyi SIM-kártyákkal oldottuk meg, összesen 31-gyel. Amikor egy országba beléptünk, mindig ez volt az első: pénzt váltani, a telefonálást megoldani, és megismerkedni a legalapvetőbb kifejezésekkel, amik kellettek nekünk.
Z: Rizs, kérem, köszönöm, éhes vagyok, víz. És alkudni. Felírogattunk mindent. A számokat gyerekektől kérdeztük, nagyon élvezték a játékot...

– Ne szaladjunk ennyire előre! Kiléptek a kapun 2011. június 11-én. Merre indultak el? Mit vittek magukkal?
Á: A két Nazca Gaucho, acélvázas fekvőbiciklin...
Z: ...amit egy kéthetes Pécs–Róma túrán próbáltunk ki...
Á: ...volt 4-4 vízálló, egyenként 20 literes táska. A kettő között egy 7 literes zseb, amelybe a fényképezőgép került, illetve minden olyan dolog, amit előkapkodtunk nap közben.
Z: Vittünk sátrat, hálózsákot, matracot, téli, nyári öltözékeket, három váltás alsóruhát...
Á: ...szerszámokat, pótalkatrészeket, egy pici laptopot, gyógyszereket, két fényképezőképet, GPS-t, agydinamós töltőt, zuhanyzsákot, nyitható lavórt, tollat, jegyzetfüzetet, konyhaszettet főzővel. Még hely is maradt a táskában, ételt nem is vittünk magunkkal. Az indulást publikussá tettük a blogon, 15-20-an indultunk el.
Z: Isztambulig jött az utolsó kísérőnk. A vége is nyitott volt, Soprontól hazáig.
Á: A Duna mentén mentünk, át a Kárpátokon. Bulgária, Törökország és a „jó kis ázsiai” országok: Grúzia, Örményország, Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Kirgizisztán...
Z: ...Kína, Pakisztán, Nepál, India, Körösi-Csoma Sándor sírja, onnan Banglades, repülővel Thaiföld, Burma, Bangkok, Laosz, Vietnam, Kambodzsa, Malajzia, Szingapúr, Indonézia, Ausztrália, Új-Zéland, itt volt az első nagyobb pihenő. Indiában is megálltunk két hónapra, vonattal és busszal jártuk be. Nepálban 27 napig nem ültünk biciklire, kirándultunk az Annapurna körül.
Á: Volt, hogy direkt nem olvastunk útikönyvet, ne legyen bosszankodás utólag, hogy valamit nem láttunk. Új-Zéland után az Egyesült Államokba repültünk, és pár állam meglátogatása után délnek vettük az irányt Mexikó felé. Végigtekertünk a sok apró közép-amerikai országon, majd Panama után Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia és Brazília következett, végül innen repültünk vissza Európába; Párizsba, ahonnan Svájc felé hagytuk el Franciaországot, majd Liechtenstein és Ausztria után megérkeztünk Magyarországra.

– Mikor vesztek össze először, és min?
Á: Én siettettem a haladást, fölfelé nehéz tekerni ezt a rekumbenst. A vízumok miatt sok országra időablakunk volt, ami nem adott sok rugalmasságot. Néha szenvedtem ettől.
Z: Engem ez nem zavart annyira, de megjegyezném, nem tettük jól, hogy nem ismerkedtünk meg alaposabban a biciklivel az út előtt.
Á: Pakisztántól vehettünk fel lazább ritmust. Igyekeztem figyelembe venni, hogy ha Zita tengerpartra szeretne menni, akkor menjünk tengerpartra. Apropó vízum, Nepálba nem is kellett, ott lett meg a bangladesi... Bangladesbe és Burmába egyébként eredetileg nem terveztünk menni, de az útközben szerzett információk alapján nem akartuk kihagyni. Az információszerzés fontos volt, így alakítottuk át az útvonalat, mert az uralkodó szélirány és a repülőjegyárak miatt jobb, ha Amerikán északról délre megyünk végig.

– Rengetegen kíváncsiak lesznek erre: „mennyi az annyi” egy ilyen túrán?
Á: 10 350 000 forint. Elsőre soknak tűnik, de ez napi 3350 forint fejenként összesen, és ebben minden benne van, havonta mintegy százezer forint. Előre nem is volt meg a pénz, de még a fele sem, maximum két évre terveztük az utat. Spóroltunk. Vehettünk volna egy alsó-középkategóriás autót, de inkább elmentünk erre az útra. Aztán persze sok segítséget kaptunk, egy nagy hírportál utazási rovatába több mint 70 cikket publikáltunk.
Z: Árpi a grafomán, mindig reggel 8-ra ott volt bekészítve az írás. Hétvégén nem „dolgoztunk”, az olvasók is hadd menjenek kirándulni.

– A blog hasábjairól kiderül, hogy Új-Zélandon munkát is vállaltak. Addig hogyhogy nem volt rá szükség?
Z: Volt tartalékunk még, de...
Á: ...de láttuk, hogy ha ilyen ütemben fogy a pénzünk, akkor szükség lesz rá. Egyetlen megyében lehetett turistavízumot munkavízummá átíratni, így ott két hónapot dolgozhattunk, pihenőnek is jó volt. Megálltunk, nagyon hiányzott már az nekünk.
Z: Két év Ázsia és három hónap Ausztrália után fél évig voltunk Új-Zélandon.
Á: Itt már tudatosan készültünk Latin-Amerikára, spanyol leckéket vettünk, szőlőszedés közben pedig argentin kollégákkal beszélgettünk. Jól feltöltöttük az „akkumulátorokat”.

– Melyik országban érezték magukat leginkább veszélyben?
Z: Veszélyben igazán sehol.
Á: Kellemetlenül igen. Banglades után megérkeztünk Bangkokba, és jeges shake-et lehetett kapni. Le tudtunk úgy ülni az utcán, hogy végre nem állnak körbe minket az emberek. Banglades nagyon „sok” volt. Olyan zaj volt, mintha folyamatosan a fejünket ütötték volna. A közlekedési szabályozás kimerül abban, hogy erősebb, hangosabb gépeket használnak, és a dudák is egyre hangosabbak.
Z: Sokszor valóban fizikai fájdalomként éltük meg a zajt.
Á: Dakka a legkaotikusabb főváros a világon. Akinek ott motorja van, az a császár. Két országgal odébb pedig, a még mindig szegény Thaiföldön meg aki kukázik, az jár ugyanolyannal.

– Hogyan oldották meg a szállást napról napra? Ezerötszáz éjszakáról beszélünk...
Á: Egy órával a naplemente előtt kezdtük a keresést. Nyugati országok kivételével a sátorhely eléggé felejtős. De aludtunk parókián, tűzoltóságon, ami Latin-Amerikában kerékpártúrázók esetén bevett dolog, rendőrségen...
Z: ...mecset cipőtároló helyiségében, telefonos ügyfélszolgálat lépcsőfordulójában, kocsi hátsó ülésén, hajléktalanszállón. A börtön sajnos nem jött össze.

– Büntetésből?
Á: Nem, dehogy. Egyébként nem is büntettek meg minket egyszer sem. Más kerékpáros utazókat fogadtak be egyszer rendőrök egy éjszakára, és a cellában volt csak hely, innen jött az ötlet.

– Végül is aludni bárhol lehet, ha az ember rákényszerül. Kerékpáralkatrész viszont nincsen bárhol és bármikor...
Á: Bovdencsere, fékpofacsere, küllőcsere, defekt, ezekre mind felkészültünk.
Z: A felfüggesztés törött el egyszer, írtunk az alkatrész gyártójának, legyártották újra a szükséges darabot, ami már amúgy nem volt piacon, és megkaptuk postaköltségért.
Á: És magunk elé küldtük.
Z: Dinamóhoz is így jutottunk. Nem volt olyan, hogy falba ütköztünk volna.
Á: 5-6 küllő törött el, 3-4 garnitúra külső gumi fogyott, 11 defektünk volt, a lánctányért, lánckereket és a láncot háromszor cseréltük.

– Beszéljünk egy kicsit a magyarokról. Hol és hogyan találkoztak velük? Előny volt-e vagy hátrány, hogy magyarok? Ha valaki, egy világutazó biztosan tud megközelítőleg reális képet adni...
Á: Rengeteg kedves magyar van a világon mindenhol. De itthon is. Kaptunk egy úti áldást.

– Eláztak?
Z: Nem. Szó szerint. Árpi volt régebben Norvégiában egy túrán az unokatestvérével, és találkoztak egy idősebb magyar férfival. Amikor ezt az utat elkezdtük, nyilvánosan meghirdettük. Pünkösd után voltunk, és Kecskemétnél követni kezdett minket egy hangtalan autó. Egy idő után megálltunk, és kiderült, hogy ez a Norvégiában megismert férfi vezette a kocsit. Kiderült róla, hogy plébános Kecskeméten, és kaptunk tőle pünkösdi áldást. Azt is elmesélte, hogy életében egyetlen egyszer, egy tanítványának adott egy pofont, de azt olyan jól időzítette, hogy később ez a tanítvány hálából vett neki egy hibrid autót.
Á: Később, Nicaraguában szintén egy kocsiból szóltak ki nekünk, látva a zászlókat, hogy „szervusztok, magyarok”. Az illető aztán meghívott minket a nyaralójába, nála töltöttünk két estét, elmesélte az egész életét.
Z: A magyarul beszélő laoszi bácsi is érdekes volt, aki a szocializmus idején Körmenden tanult cserediákként. Ázsiában is többször találkoztunk össze magyarokkal, Ausztráliában meg Új-Zélandon szinte kézről kézre adtak minket a magyarok, mindig öröm volt ezeket a találkozásokat megélni.
Á: Európába visszaérkezve pedig nem telt el három nap, hogy ne találkoztunk volna magyarokkal. A blogunk olvasói sokszor vitték a hírt, hogy jövünk. Genfben például öt különböző magyarnál aludhattunk volna úgy, hogy nem akartunk senkire ráakaszkodni.
Z: Bangladesben még találkoztunk egy olyan illetővel, aki mondta, hogy Puskás, MTK, meg Újpest. Ilyeneket tudott, magyar foci aktualitásairól a mi szemünkkel nézve mindent. A foci, úgy néz ki, egy ilyen nemzetközi kapocs.

– Négy év alatt az ember találkozik ezzel-azzal, és most a betegségekre gondolok.
Á: Ez népszerű kérdés... Sok betegségről hallottunk, igyekeztünk felkészülni. De minden elővigyázatosság mellett is elkaptuk a Dengue-lázat, ezzel majd egy hétig nyomtuk az ágyat. Nekem kétszer is volt vesekövem. Első alkalommal nem tudtam, mi az, azt hittem, megmérgeztek. A legkoszosabb hely az indiai szubkontinens volt, de Ázsiában sok hasmenéssel járó ételmérgezést, illetve magas lázzal járó ismeretlen betegséget kellett átvészelni, kiheverni.

– Ha már itt tartunk, a tisztálkodással mi volt a helyzet?
Á: A Pamírban olyan hideg volt, hogy nem volt késztetésünk levenni sem a ruhát két hétig. Aztán a trópusokon már mindig volt lehetőség, ahol csak akartunk.
Z: A tisztálkodást mindig megoldottuk, ha másra nem is volt lehetőség, akkor is a legalapvetőbb dolgokat tisztán tartottuk. Itt olyanra is gondolok, hogy volt nálunk egy körömkefe, és rendszeresen tisztítottuk a kezünket is, hogy tiszta kézzel étkezzünk.

– Volt-e gond valahol a határátlépéssel?
Z: Volt olyan, hogy egy ázsiai magashegyi határátkelőn teljesen szétszedették a csomagunkat a hóban, 4400 méter magasan, hogy nem vagyunk-e drogfutárok.
Á: Ausztrália és Új-Zéland határán pedig, az ökoszisztéma védelme miatt van egy olyan szabály, hogy semmilyen koszt nem lehet bevinni, így a kerékpárról még az olajat is le kellett mosnunk.
Z: Többek között fogkefével is pucoltuk 3 napig.

– Az út során mi hiányzott a legjobban?
Á: A futás, illetve a tájékozódási futás. Az első évben álmodtam is, hogy tájfutok. A futás nekem egyben egyfajta meditáció is, és ez nagyon hiányzott.
Z: Nekem az itthoni közösségem. Meg hogy nincs rendszeresség. Persze szép volt a sokféle nyelvvel és hagyománnyal találkozni. Az útból pedig Chile és Argentína.
Á: A végére lemondani is megtanultunk.

– Elvadult gondolat, hogy az úttal a gyermekvállalásról is lemondtak pár évre?
Z: Elhatároztuk, hogy ha jön a baba, akkor rövid turistáskodás után hazamegyünk.
Á: Új-Zélandon eljátszottunk a gondolattal, hogy milyen vagány lenne, ha ez sem „zavarna” bennünket, de természetesen felelős emberekként tisztában voltunk ennek a veszélyeivel.
Z: Dengue-lázzal, maláriával lehet, hogy mindennek vége lett volna.

– A kapcsolatuk erősebb lett?
Á: Igen, erősebb lett, rendesen összecsiszolódtunk, és megszámlálhatatlanul sok közös élmény köt már össze minket.

– Mi változott, amikor hazaértek?
Á: Kicsit több a bringaút, ami jó, meg lett Bubi.
Z: Meg készen lett a négyes metró, betiltották a dohányzást a vendéglőkben, bevezették a vasárnapi zárva tartást. De ilyet már máshol is megéltünk. Például Latin-Amerikában is megáll az élet, a fű sem nő vasárnap. A szomszédos Ausztriában dettó. Lehet így élni.
Á: Az még durva, hogy fölismernek az emberek az utcán. Meg a hagyományos bicikli is: magas és instabil...    
Z: Én vártam például, hogy a családban valamilyen változás lesz. De hazajöttünk pár napja, és minden pontosan ugyanolyan. Amikor az érkezés utáni reggel felkeltünk, olyan volt, mintha az egészet álmodtuk volna.

– További tervek vannak-e már?
Á: Szép ország a miénk, és közel van a Balkán is, ami vonz engem. Jó dolgokat lehet itt is csinálni! No meg szeretnék visszatérni a szakmámba is, az út előtt 6 évet Cisco hálózatokkal foglalkoztam, és most úgy érzem, újult erővel tudnám megint csinálni, és még jobban is élvezném, mint azelőtt.
Z: Szeretnénk megtalálni önmagunkat újra a hétköznapokban, munkába állni, vendégeket fogadni – úgy, ahogy sokan minket is szeretettel láttak otthonaikban.