Ferenc pápa hosszasan sorolta az egyház rossz tulajdonságait

Pedig szerinte nagy lehetőség, hogy a társadalmi párbeszéd otthona legyen, ne pedig a bezárkózás jelképe.

Ferenc pápa az Új humanizmus Krisztus Jézusban címmel intézett beszédet kedden az olasz katolikus egyház nemzeti kongresszusának 2500 résztvevőjéhez, a firenzei Liliomos Szűz Mária-székesegyházban.

A szentatya szólt Krisztus lényét meghatározó érzelmeiről, amelyek közül hármat mutatott be.

– Az első az alázat. „Mindenki teljes alázattal tartsa kiválóbbnak a többieket önmagánál”, mondja Szent Pál a filippibelieknek. Kicsit később pedig arról beszél az apostol, hogy Jézus nem tartotta „kiváltságnak” Istenhez való hasonlóságát. Itt világos üzenettel van dolgunk. Saját dicsőségünk, saját „méltóságunk”, saját befolyásunk megrögzött védelmezése nem kell, hogy érzelmeink közé tartozzék. Isten dicsőségét kell keresnünk, és az nem esik egybe a sajátunkkal – mutat rá a pápa.

A másik az önzetlenség.

– „Senki se keresse csak a maga hasznát, hanem másokét is”, kéri Szent Pál. A keresztény ember embersége mindig útban van kifelé. Nem önmaga körül forog. Ha a szívünk egészen el van telve önmagával, akkor ott már nincs helye Istennek. Kérlek titeket, kerüljük el, hogy bezárkózzunk a hamis védelmet nyújtó struktúrákba, a törvényekbe, amelyek kérlelhetetlen bírákká változtatnak minket; olyan szokásokba, amelyekben nyugodtnak érezzük magunkat – ismételte meg Evangelii Gaudium címet viselő, korábbi apostoli buzdításának szavait.

Egy további érzelme Ferenc pápa szerint Jézusnak a boldogság.

– A nagy szenteknél a boldogság mindig a megaláztatással és a szegénységgel áll kapcsolatban. De a lakosság legalázatosabb részében is sok van ebből a boldogságból: ez annak az embernek a boldogsága, aki tudja, micsoda gazdagság a szolidaritás, az, hogy megosztom azt a kicsit is, amim van.

Ezek a vonások Ferenc pápa szerint „azt üzenik nekünk, hogy nem szabad a hatalom megszállottjaivá válnunk, még akkor sem, ha ez az egyház társadalmi megítélése számára hasznos és előnnyel járó formát ölt. Ha az egyház nem sajátítja el Jézus érzelmeit, akkor elveszíti célját és létértelmét” – figyelmeztet, hozzátéve, szomorú egyház lenne, amelyik önmagára és saját érdekeire gondol.

Ferenc pápa szívesebben lát egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a bezártságba és a saját biztonságához ragaszkodó kényelembe.

Szerinte ma az egyházban erős a kísértés, hogy ne legyen alázatos, önzetlen és boldog, és a jó látszatával teszi ezt.

– Egy tévedés rávesz minket, hogy bizalmunkat a struktúrákba, a szervezetekbe, a tökéletes – mert elvont – tervekbe vessük. Gyakran azt is eredményezi, hogy egy ellenőrző, kemény, szabálykövető stílust kezdünk követni. A szabály adja meg a biztonságot a pelagiánusnak, hogy felsőbbrendűnek érezze magát, hogy világosan lássa az irányt. Ebben találja meg az erejét, és nem a Lélek fuvallatának könnyedségében. Az egyház bajaira és nehézségeire hasztalanul keresünk megoldást konzervatív és fundamentalista álláspontokban, vagy meghaladott, már kulturálisan is jelentéktelenné vált viselkedésmódok és külső formák visszaállításában. A keresztény tanítás nem egy zárt rendszer, mely képtelen kérdéseket ébreszteni és kétségeket kelteni, hanem élő, amely képes nyugtalanítani és lelkesíteni. Nem merev az arca, mozgó és fejlődő teste van, gyengéd a húsa: a keresztény tanítást Jézus Krisztusnak hívják – sorolta a katolikus egyházfő.

Az egyháznak szerinte mindig a népek nagy felfedezőinek szellemét kellene magáévá tennie, akik szenvedélyesen szerettek a nyílt tengeren hajózni, és nem rettentek meg a határoktól és a viharoktól.

– Az olasz egyház legyen szabad és nyitott a jelenre, sose vonuljon védekezésbe attól való félelmében, hogy elveszít valamit.

A másik leküzdendő kísértés a gnoszticizmus. – Ez arra késztet, hogy a logikus és világos érvelésben bízzunk, amely viszont elveszíti a testvér kézzelfogható gyengédségét. A gnoszticizmus varázsának forrása a szubjektivizmusba zárt hit, ahol csak egy meghatározott tapasztalat vagy egy gondolatsor és az ismeretek érdekesek, melyeket megerősítőnek és megvilágosítónak tartanak, de ahol a személy lényegében bezárva marad saját értelme és érzelmei immanenciájába – teszi egyértelművé a kereteket a szentatya.

Ferenc pápa hallgatósága figyelmébe ajánlotta Don Camillo történeteit, aki Pepponéval alkot egy párt.

– Mindig elámulok, hogy ennek a derék plébánosnak az imájához mennyire természetesen kapcsolódik a néphez való közelség. Don Camillo azt mondta magáról: „Egy egyszerű falusi plébános vagyok, aki egyházközsége minden tagját ismeri, szereti őket, tud fájdalmaikról és örömeikről, aki tud együtt szenvedni és együtt örülni velük.”

A püspököktől azt kéri, hogy legyenek pásztorok, „semmi többet”.

– A nyájatok, a hozzátok tartozó emberek fognak megtartani titeket. Nemrég olvastam egy püspökről, aki elmesélte, hogy csúcsidőben metrón utazott, és akkora tömeg vette körül, hogy nem tudta, mibe kapaszkodjon. Jobbról-balról taszigálták, ő pedig az emberekbe kapaszkodott, hogy ne essen el. És így az jutott eszébe, hogy az imádságon kívül a nyája, az emberek azok, akik segítik, hogy egy püspök talpon maradjon – szemléltette hozzáállását a szentatya. Azt kéri, hogy ne bonyolult tanokat prédikáljanak, hanem az értünk meghalt és feltámadt Krisztus hirdetői legyetek.

Különösen is felhívta a figyelmet a párbeszéd és a találkozás képességére.

– A párbeszéd nem tárgyalást jelent. Tárgyaláskor mindenki igyekszik megszerezni magának a saját „szeletét” a közös tortából. Nem erre gondolok, hanem arra, hogy keressük a közös jót mindenki számára; hogy közösen vitázunk, sőt mondhatnám, hogy közösen még meg is haragszunk egymásra, hogy a mindenki számára legjobb megoldáson gondolkodunk. Sokszor előfordul, hogy a találkozás konfliktusba ágyazódik. Ahol párbeszédet folytatnak, ott konfliktus keletkezik: logikus és előre látható, hogy így legyen. Nem szabad félnünk tőle – öntött lelket a jelenlévőkbe.

Az egyháznak szerinte a párbeszéd, a találkozás, az egység kovászának kell lennie.

– Azt se felejtsétek el, hogy – folytatja – a párbeszéd legjobb módja nem az, amikor beszélgetünk és vitázunk, hanem az, amikor közösen csinálunk valamit, közösen hozunk létre valamit, közösen szövünk terveket: de nemcsak a mieinkkel, katolikusokkal, hanem minden jóakaratú emberrel közösen. Különben nem lehetséges megérteni a másik oldal érveit, és azt sem lehet teljesen megérteni, hogy a testvér többet számít az álláspontoknál, amelyeket távolinak ítélünk a mi hiteles bizonyosságainknál.

Politizáljon-e az egyház?

Az egyháznak szerinte világos választ kell tudnia adni a politikai vitákban felmerülő fenyegető kérdésekre is: ez az egyik formája annak a sajátos segítésnek, amellyel a hívők hozzá tudnak járulni a közös társadalom építéséhez.

– A hívők állampolgárok. A nemzet nem egy múzeum, hanem egy folyamatosan épülő kollektív mű, ahol éppen egymástól eltérő dolgokat kell közösbe tenni, beleértve a politikai vagy vallási hovatartozást is.

Végül a fiatalokhoz szólt: – Győzzétek le a fásultságot! Senki se nézzen le titeket fiatalságotok miatt! Legyetek példaképek mind beszédben, mind cselekvésben! Kérlek, ne erkélyről nézzétek az életet, hanem tegyétek oda magatokat, vegyetek részt a széles társadalmi és politikai párbeszédben. Bárhol legyetek, ne építsetek sose falakat, se határokat, hanem tereket és tábori kórházakat.