Ferenc pápa hosszasan sorolta az egyház rossz tulajdonságait

Pedig szerinte nagy lehetőség, hogy a társadalmi párbeszéd otthona legyen, ne pedig a bezárkózás jelképe.

Ferenc pápa szívesebben lát egy olyan egyházat, amelyet baleset ért, amely megsebesült és bepiszkolódott, miközben kiment az utcákra, mint egy olyan egyházat, amely belebetegedett a bezártságba és a saját biztonságához ragaszkodó kényelembe.

Szerinte ma az egyházban erős a kísértés, hogy ne legyen alázatos, önzetlen és boldog, és a jó látszatával teszi ezt.

– Egy tévedés rávesz minket, hogy bizalmunkat a struktúrákba, a szervezetekbe, a tökéletes – mert elvont – tervekbe vessük. Gyakran azt is eredményezi, hogy egy ellenőrző, kemény, szabálykövető stílust kezdünk követni. A szabály adja meg a biztonságot a pelagiánusnak, hogy felsőbbrendűnek érezze magát, hogy világosan lássa az irányt. Ebben találja meg az erejét, és nem a Lélek fuvallatának könnyedségében. Az egyház bajaira és nehézségeire hasztalanul keresünk megoldást konzervatív és fundamentalista álláspontokban, vagy meghaladott, már kulturálisan is jelentéktelenné vált viselkedésmódok és külső formák visszaállításában. A keresztény tanítás nem egy zárt rendszer, mely képtelen kérdéseket ébreszteni és kétségeket kelteni, hanem élő, amely képes nyugtalanítani és lelkesíteni. Nem merev az arca, mozgó és fejlődő teste van, gyengéd a húsa: a keresztény tanítást Jézus Krisztusnak hívják – sorolta a katolikus egyházfő.

Az egyháznak szerinte mindig a népek nagy felfedezőinek szellemét kellene magáévá tennie, akik szenvedélyesen szerettek a nyílt tengeren hajózni, és nem rettentek meg a határoktól és a viharoktól.

– Az olasz egyház legyen szabad és nyitott a jelenre, sose vonuljon védekezésbe attól való félelmében, hogy elveszít valamit.

A másik leküzdendő kísértés a gnoszticizmus. – Ez arra késztet, hogy a logikus és világos érvelésben bízzunk, amely viszont elveszíti a testvér kézzelfogható gyengédségét. A gnoszticizmus varázsának forrása a szubjektivizmusba zárt hit, ahol csak egy meghatározott tapasztalat vagy egy gondolatsor és az ismeretek érdekesek, melyeket megerősítőnek és megvilágosítónak tartanak, de ahol a személy lényegében bezárva marad saját értelme és érzelmei immanenciájába – teszi egyértelművé a kereteket a szentatya.

Ferenc pápa hallgatósága figyelmébe ajánlotta Don Camillo történeteit, aki Pepponéval alkot egy párt.

– Mindig elámulok, hogy ennek a derék plébánosnak az imájához mennyire természetesen kapcsolódik a néphez való közelség. Don Camillo azt mondta magáról: „Egy egyszerű falusi plébános vagyok, aki egyházközsége minden tagját ismeri, szereti őket, tud fájdalmaikról és örömeikről, aki tud együtt szenvedni és együtt örülni velük.”

A püspököktől azt kéri, hogy legyenek pásztorok, „semmi többet”.

– A nyájatok, a hozzátok tartozó emberek fognak megtartani titeket. Nemrég olvastam egy püspökről, aki elmesélte, hogy csúcsidőben metrón utazott, és akkora tömeg vette körül, hogy nem tudta, mibe kapaszkodjon. Jobbról-balról taszigálták, ő pedig az emberekbe kapaszkodott, hogy ne essen el. És így az jutott eszébe, hogy az imádságon kívül a nyája, az emberek azok, akik segítik, hogy egy püspök talpon maradjon – szemléltette hozzáállását a szentatya. Azt kéri, hogy ne bonyolult tanokat prédikáljanak, hanem az értünk meghalt és feltámadt Krisztus hirdetői legyetek.

Különösen is felhívta a figyelmet a párbeszéd és a találkozás képességére.

– A párbeszéd nem tárgyalást jelent. Tárgyaláskor mindenki igyekszik megszerezni magának a saját „szeletét” a közös tortából. Nem erre gondolok, hanem arra, hogy keressük a közös jót mindenki számára; hogy közösen vitázunk, sőt mondhatnám, hogy közösen még meg is haragszunk egymásra, hogy a mindenki számára legjobb megoldáson gondolkodunk. Sokszor előfordul, hogy a találkozás konfliktusba ágyazódik. Ahol párbeszédet folytatnak, ott konfliktus keletkezik: logikus és előre látható, hogy így legyen. Nem szabad félnünk tőle – öntött lelket a jelenlévőkbe.

Az egyháznak szerinte a párbeszéd, a találkozás, az egység kovászának kell lennie.

– Azt se felejtsétek el, hogy – folytatja – a párbeszéd legjobb módja nem az, amikor beszélgetünk és vitázunk, hanem az, amikor közösen csinálunk valamit, közösen hozunk létre valamit, közösen szövünk terveket: de nemcsak a mieinkkel, katolikusokkal, hanem minden jóakaratú emberrel közösen. Különben nem lehetséges megérteni a másik oldal érveit, és azt sem lehet teljesen megérteni, hogy a testvér többet számít az álláspontoknál, amelyeket távolinak ítélünk a mi hiteles bizonyosságainknál.

Politizáljon-e az egyház?

Az egyháznak szerinte világos választ kell tudnia adni a politikai vitákban felmerülő fenyegető kérdésekre is: ez az egyik formája annak a sajátos segítésnek, amellyel a hívők hozzá tudnak járulni a közös társadalom építéséhez.

– A hívők állampolgárok. A nemzet nem egy múzeum, hanem egy folyamatosan épülő kollektív mű, ahol éppen egymástól eltérő dolgokat kell közösbe tenni, beleértve a politikai vagy vallási hovatartozást is.

Végül a fiatalokhoz szólt: – Győzzétek le a fásultságot! Senki se nézzen le titeket fiatalságotok miatt! Legyetek példaképek mind beszédben, mind cselekvésben! Kérlek, ne erkélyről nézzétek az életet, hanem tegyétek oda magatokat, vegyetek részt a széles társadalmi és politikai párbeszédben. Bárhol legyetek, ne építsetek sose falakat, se határokat, hanem tereket és tábori kórházakat.