Lássam a szeme fehérét !

Nem vadászpuskával, hanem íjjal próbáljuk meg terítékre hozni fejedelmi nagyvadunkat.

A valódi ősznek még nyoma sincs, nagyon meleg van, de a fákon, a növényzeten már látni, nemsokára fejet hajtanak az idő parancsának, az évszakok körforgásának. Sárgulni kezd a kukorica, a napraforgót már régen levegyszerezték vagy már le is aratták. Sorra hagyom el a településeket, falja az autóm a kilométereket: Csővár, Acsa, Galgaguta, Nógrád­kö­vesd, Becske, és a következő „megálló” már riportunk helyszíne, Magyarnándor. A központtól nem messze murvás úton érem el a vadászházat, ahol Nagy Zoltán vadász íjász, a helyi vadásztársaság elnöke vár rám.

Menjünk egy kört, javasolja, és egy nagy pohár hideg ásványvíz elfogyasztása után már a terepjáróban zötykölődöm tovább árnyékos erdei ösvényeken, hűs leheletű patakok mellett. Meg-megállunk, és az utunkba kerülő etetőket, szórókat töltjük meg kukoricával, almával vagy éppen dinnyével. Persze mindet feltölteni nem lehet – tudom meg –, hiszen a valamivel több, mint háromezer-ötszáz hektáros vadászterületen van vagy harminc, de amelyik utunkba esik, azt bőven megrakjuk.

– Az etetésnek, amellett, hogy óvjuk, védjük, neveljük a vadat, tehát gazdálkodunk, nemcsak az a célja, hogy jóllakassuk a szarvasokat, vaddisznókat – mondja el a következő szóróig tartó úton vendéglátóm –, hanem hogy helyben is tartsuk őket. Azt szeretnénk elérni, hogy ne vándoroljanak el, ne a környező mezőgazdasági kultúrákat dézsmálják, hanem itt, ezekben az etetőkben találják meg rendszeresen a megfelelő táplálék egy részét.

A jellegzetes, dimbes-dombos cserháti táj, a tölgyesek, az őszbe forduló erdő megigézi, rabul ejti városi aszfalthoz szokott valómat. Egy-egy vadváltóhoz érve megállunk, nyomozunk, analizálunk, latolgatunk. A szórók környékén számtalan vaddisznóra, szarvasra utaló nyomot, jelet találunk, míg a mezőgazdasági kultúrák szélein inkább a szarvasok jelenléte az erősebb. Egy utunkba kerülő magaslesre felmászunk, körbetávcsövezünk, de mindketten tudjuk, hogy mivel nagy a meleg, nagy valószínűséggel semmit sem fogunk látni.

– Hajnalban és este már jó a bőgés, de napközben még semmi – állapítja meg Nagy Zoltán, és már ülünk is vissza az autóba, robogunk tovább.

A gímszarvasok párzási vagy nászidőszaka augusztus végétől október közepéig, végéig is eltarthat. Ekkor a szerelmes szarvasbikák jellegzetes bőgő hangjukkal adják a világ tudtára, hogy készen állnak a családalapításra vagy éppen a fajtársakkal való bajvívásra. Vendéglátóm jól ismeri a gímszarvasok életét, viselkedését, ugyanis hivatásos vadász és vadgazda is egy személyben, akinek egy-egy gímbika bőgése, „hangja” sokat elárul…

– A bőgés ereje, hangmélysége nemcsak nekünk, vadászoknak, hanem a többi gímbika számára is fontos „híreket” hordoz, ugyanis összefüggésben vannak a hang gazdájának erejével, korával vagy éppen pillanatnyi vérmérsékletével is. Ezekből kiindulva meg tudjuk állapítani, hogy a hang egy teheneket kereső bikáé, egy harcra hívóé vagy éppen a „háremét” terelgető, féltve őrző agancsosé-e. Jel­leg­ze­tes a hangja a verekedésben győztes bikának és az éppen fekvő, nyugalmi helyzetben lévő, fáradt agancsosnak is. Ezeket a hangokat el lehet sajátítani, meg lehet tanulni, és ha igazán mestere valaki e tudománynak, takarásban akár pár méter közelségbe is be tudja „hívni” a szerelmes daliát.

Nagy Zoltán számtalan szarvasbikát hozott már terítékre mind puskával, mind íjjal. Mindkét vadászati mód más-más felkészülést, eszközöket vagy éppen hozzáállást igényel. Míg puskával a „vadászias” lőtávolság 100-150 méter, íjjal csupán 20-30. Míg a puskás vadász – adott esetben – magaslesről ejtheti el a kiszemelt vadat, az íjas teljes álcázásra kényszerül.

– Régen megérintett már a nyílvessző „szele”. Tisztelem, becsülöm a puskás vadászokat, de nekem már az íj az az eszköz, amely a szívemhez nőtt, társam a vadászatokon – vall Nagy Zoltán. – Már nem találok kihívást a fegyveres vadászatokban. Kell a vad közelsége, kell, hogy érezzem az illatát, olyan közel legyek hozzá, hogy szinte halljam a gondolatait, lássam a szeme fehérét, együtt dobbanjon a szívünk. Efféle izgalomra, adrenalinra van szükségem. Úgy kihúzni az íjat, hogy egy vadkan vagy szarvasbika mindössze 20-25 méterre van tőled, nos, az az igazi vadászat – összegzi a vadász íjászok hitvallását.

Vadászterületét is az íjászat szempontjai szerint alakította ki, ugyanakkor a puskával érkező vadász vendégeket sem éri csalódás, hiánytalanul hódolhatnak szenvedélyüknek. Hazai és külföldi vadász íjász körökben is elismert a magyarnándori vadászterület, hét európai ország vadászíjász-szövetsége állapította meg, hogy ez Európa legjobb va­dász­íjász-revierje.

A vadászházhoz visszatérve kávé mellett folytatjuk a diskurzust. Megtudom, hogy Nagy Zoltán kisgyermekkora óta járja az erdőt, sohasem érdekelték a rangok, a különböző titulusok, számára az erdő mindig rokonszenvesebb volt. Korán be lett oltva a vadászattal, éppúgy, mint gyermekei.

– Bence és Bálint még általános iskolába jár, de már nagyon sok mindent tudnak a vadászatról. Ha tehettem, esténként mese gyanánt vadász írók novelláit olvastam fel nekik, s ennek meg is lett az eredménye, hiszen szeretik, élvezik a vadászatot, a vadászat körüli teendőket. És hiába van a lábukon még gyerekcipő, teljes bizalommal engedem ki őket vadmegfigyelésre, és biztos vagyok benne, hogy pontosan szállítják az információkat. Diana lányomat is érdekli a vadászat, de ő már felnőttkorú, és a családi vállalkozásban segít – enged bepillantást otthoni hátterébe Nagy Zoltán.

Gyorsan telik az idő, és a könnyű, langyos őszi szél egy-egy távolban bőgő szarvasbika hangját hozza felénk. A területen szolgálatot teljesítő két hivatásos vadász, Koplányi József és Istvanovszki Gábor már ki is ment a német vadász vendégekkel az esti lesvadászatra.

Mi is indulunk, aztán kevés kocsikázás után leállítjuk a motort. Csendesen belebújunk hátizsákunkba, és lassan, óvatosan közelítjük meg esti leshelyünket. Minden lépést alaposan meggondolva lépek Nagy Zoltán nyomába, mert elég egy rossz mozdulat, aprócska ágreccsenés, és lőttek a mai vadászatnak.

Körülöttünk már szépen hangolnak a bikák, öt-hat hangot is meg tudunk különböztetni. Osonunk, mint a tilosban járó macska. Tíz-tizenöt lépésenként megállunk, hallgatózunk, távcsövezünk. Nagy Zoltánon teljes álcaruha, mindene terepszínű, míg jómagam egyszerű vadászzöldben próbálok észrevétlen maradni. Ahogy közeledünk leshelyünkhöz – amely egy fára erősített, létrával elérhető deszkapalló, némi kényelmetlenséget ígérő ülőalkalmatossággal –, egyre erőteljesebben rázendítenek a bikák, mind közelebbről halljuk bőgésüket. Az adrenalin már így is a fejünk tetején lüktet, és amint elfoglaljuk állomáshelyünket, remeg minden porcikánk. Na­gyon közel vannak, nem nagyon tudjuk számszerűsíteni őket, és bár még egyiküket sem láttuk, jelenlétük szinte tapintható: távoli ágreccsenések, avarzörgés, szarvastehenek szelíd hangja…

Fészkelődni, mozogni, beszélni nem szabad, csak figyelni, elmerülni az erdőben. Előttünk – alig húsz méterre – almakupac. Ide várjuk vendégségbe az erdő koronás urát, hazánk fejedelmi nagyvadját, de még várat magára, csak a hangját hallatja. Zeng az erdő, az öreg szálfák pajkosan labdáznak a sze­re­lem­it­tas gímbikák hangjával. Versenyt üvöltenek néhány lopott és csalfa pillanatért. És ha a sors úgy hozza, vérüket is adják a fajfenntartásért.

Peregnek a másodpercek, múlnak a percek, és alig érzékelhe­tően sötétedni kezd, amikor ág roppan a közelben, majd kisvártatva kilép egy szarvastehén, és óvatosan csipegetni kezdi az almát. Ennél rosszabb aligha történhetett volna velünk, mert egyrészt nem rá vadászunk, nem őt vártuk, másrészt pedig szarvasék hölgy tagjai sokkal éberebbek, figyelmesebbek, mint a szerelemtől megrészegedett férfinép. Ám nincs időnk ezen elmélkedni, mert mögötte újabb zörej hallik, amely már nem is csak nesz, valódi hang. Akkorát ordít, hogy csontunk is beleremeg. Nagy Zoltán felkészül, és bár a bikát még nem látja, amint egy pillanatra elfordítja fejét a szarvastehén, megfeszíti az íját.

Aztán kilép a bika a maga teljes valójában, egyszerű pompájában, és ordít, bőg torkaszakadtából. Bár nem én vadászom, de újfent megérint a vadászat szelleme, hátamon futkos a hideg, megszűnik körülöttem minden, csak én vagyok, a bika meg a hatalmas erdő. Amint abbahagyja a strófát, a távolból azonnal válaszol neki egy másik. Feleselnek egymással, mint a civakodó gyerekek. A szél felőlük fúj, érzem az ilyenkor szokásos, semmihez sem hasonlítható – úgynevezett – rigyetőszagot, látom, ahogy gőzölög a háta, ahogy minden egyes bőgésnél kitör a pára a szájából, ahogy könnyedén dobálja gyönyörű agancsát, és arról is megfeledkezem, hogy még egy ember, még egy vadász ül mellettem. Dalnokunk kitartóan kerülgeti a tehenet, de az folyton kifordul alóla, nem hagyja magát. A bika nem adja fel, bőszen ostromolja szíve választottját, és csak egy-egy pillanatra áll meg, hogy belebőgje mámorát az estébe…

De semmi sem tart örökké, és ez a pillanat is tovaszáll abban a másodpercben, amint a vadász leengedi íját. Ezt már észreveszik, és azonnal eltűnnek a bokrok között.

– Erről beszéltem… – mondja vendéglátóm suttogva. A bika – hat év körüli, koronás, páratlan tizennégyes, nagyjából hét kiló körüli agancssúllyal – nem érte még el a golyóérettséget, ezért nem engedte útjára a vesszőt Nagy Zoltán. Ha leromlott kondícióban van, és silány, állományminőségi szempontból nemkívánatos agancs is párosul hozzá, elejthettük volna, de így még véletlenül sem. A mai este, a mai vadászat véget ért, és ugyan nem hoztunk terítékre semmit, nem ékesíti töret a kalapunkat, nem panaszkodhatunk. Élményben bőven volt részünk, hiszen ismét bepillantást nyerhettünk egy titokzatos világba, részesei lehettünk a természet mindent felülmúló csodájának, bár a vadászok védőszentje, Szent Hubertusz ma csupán mutogatta nekünk kincseit, de oda nem adta…

Számok, kilók, forintok

Az országos vadgazdálkodási adattár 2015-ös esztendőre vonatkozó becslése szerint Magyarországon 101 425 gímszarvas, 33 755 dámszarvas, 359 168 őz, 11 856 muflon és 105 654 vaddisznó él. Ez összesen 611 858 egyedet, nagyvadat jelent – a valóságban ennél jóval több lehet. Ha ezt felszorozzuk a szakemberek által meghatározott – egyedenként naponta – 4 kilogramm átlagos táplálékmennyiséggel, majd a kapott számot szintén megszorozzuk 365-tel, kiderül, hogy ez a vadmennyiség éves szinten 893 312 680 kilogramm biomasszát fogyaszt el. A terítékre hozott (lelőtt) nagyvad darabszáma valamivel több, mint 265 000. A vadászok 59 962 hektár vadföldet és vadlegelőt műveltek, illetve 137 224 tonna megtermelt takarmányt használtak fel vadetetésre (2014-es adatok). Ezt a vadászok, vadgazdálkodók természetesen „saját zsebből” állják, mint ahogyan a vad által okozott kárért is őket terheli a felelősség. Ez éves szinten elérheti akár a 2,5 milliárd forintot is.