Japánban nem mindenki műtőssegéd, csak úgy néz ki

Elege van belőle, hogy a kollégája teleköhögi az irodát? Szóljon rá, hogy vegyen fel maszkot!

Ennek oka az lehetett, hogy időről időre történtek olyan katasztrófák, amelyek újra belélegezhető veszélyekkel fenyegették a szigetország lakosságát, olvasható a Quartzon. Alig négy évvel később történt a nagy kantói földrengés, amelynek epicentruma a Honsú szigeten lévő kantói síkságra esett. Mivel délben történt a földrengés, amely igen hosszú ideig, négy–tíz percig tartott folyamatosan, szinte minden házban – szabad tűzön – ebédet főztek. Tűzvész tört ki, amely gyakran „tűzviharrá” korbácsolódva perzselt fel városokat. Rengetegen elégtek elevenen, de a hosszú távú következmények is súlyosak voltak. Hetekre megtelt a levegő füsttel és pernyével, de hiába ülepedtek le a nagyobb szennyező szemcsék, a levegő még hosszú hónapokig szinte alkalmatlan maradt a lélegzésre. Az orvosi maszkok szerte az országban hiánycikké váltak, Tokió és Jokohama utcáin megszokottá váltak az álarcos emberek.

Japán második világháború utáni gazdasági fellendülése a jóléti állam eljövetele mellett a légszennyezés emelkedésével is együtt járt. Az emiatt krónikus beteggé vált emberek még érzékenyebbé váltak a japánciprus erősen allergén virágporára. Elszaporodásában a légköri szén-dioxid-koncentráció emelkedése is szerepet játszik. A japánok tehát kis túlzással nap mint nap a levegőből érkező betegségforrásokkal néztek szembe, így az egyébként is népszerű orvosi maszkok lassan a mindennapi közösségi élet elengedhetetlen kellékévé váltak. A japán civilek évente 230 millió dollárt költenek manapság orvosi maszkokra, az igény kielégítésére pedig egész iparág létesült. Aki nem elégszik meg a szokásos fehér vagy világoszöld gézmaszkkal, az szinte bármilyen mintájút vehet, de kapható „Hello Kitty”-s vagy pókemberes maszk is.

Csakhogy, miként a rajzfilmfigurák, a maszk mindenhatósága is csak mese. A Melbourne-i Egyetem kutatói tesztelték, hogy a kereskedelmi forgalomban kapható maszkok mennyire képesek meggátolni a fertőzések terjedését, tudósít a The New York Times. Az eredmények szerint, ha a megfelelő emberek viselik, szinte tökéletes védelmet biztosítanak. Influenzás önkénteseket kértek meg, hogy maszkban köhögjenek egy Petri-csészére. Ezután kitenyésztették a Petri-csészébe jutó vírusokat. Kiderült, hogy szinte egy sem jutott ki a maszkból. Magyarul az álarc, ha beteg viseli, arra nagyon jó, hogy benn tartsa a fertőző cseppeket. Viszont – ellenkező irányban – a levegőben sodródó kórokozókat gyakorlatilag akadálytalanul átengedi. Ugyanis ezeket a maszkokat arra találták ki, hogy a műtő orvosok ne fertőzzék meg az operált beteget, és nem fordítva.

Mindez nem azt jelenti, hogy a beteg, ténylegesen fertőző japánok ne viselnének maszkot, de az álarcot hordók nagy többsége teljesen egészséges. A japán munkakultúra megköveteli az alkalmazottaktól, hogy ha nem lehetetlen, akkor minden körülmények között menjenek be dolgozni. Ez az enyhén betegekre is vonatkozik, akik munkatársaik iránti előzékenységből viselnek szájmaszkot; ez esetben indokoltan. A Japánban dolgozó nyugatiak közül sokan számolnak be arról az első hallásra igen kellemetlen élményükről, amikor néhányat tüsszentettek nyilvános helyen, és ezt hallva japán munkatársaik – vagy akár idegenek is – udvariasan felszólították őket, hogy vegyenek föl maszkot.

Bár azt hihetnénk, hogy a maszkőrülethez elengedhetetlen volt a mikroszkopikus, levegőben is terjedő, láthatatlan kórokozók felfedezése a XIX. században, egyes antropológusok szerint ez nincs így. Az egész a Kelet-Ázsiában nagy népszerűségnek örvendő hagyományos kínai „orvoslás” évezredes koncepcióin alapszik. Ezek szerint szinte minden betegséget az egészségtelen légzés okozza, amely a teljes univerzumot alkotó ősanyag, a csi áramlásával áll kapcsolatban. A csi rengeteg dolgot jelent, többek között levegőt, párát, illatot is. Sok keleti vélhetően e hiedelmek hatására is ragaszkodik az álarcához.

De a maszkviselés sokszor semmilyen módon nem kötődik a higiéniához vagy az egészséghez. Sok fiatal japán ugyanazért hord álarcot a tömegközlekedési eszközökön, amiért mások zenét hallgatnak fülhallgatón keresztül, vagy mobiltelefonjukba merülnek. Ezzel afféle korridort képeznek személyes szférájuk és a külvilág között. Azt kommunikálják, hogy nem akarnak kommunikálni.