Karóra Sean Connery csuklójáról

Szinte már nem is a pontos idő a lényeg, a karóra egyre inkább státusszimbólummá válik.

Mintha már nem is a pontos idő lenne a lényeg, a karóra egyre inkább egyéniségünk, stílusunk kifejezőeszközévé, státusszimbólummá vált. Magyarország legnagyobb online piacterén a cikk megírása idején úgy 16 ezer darab karórát kínálnak eladásra, a Facebookon pedig az egyik, használt és új órák eladása iránt érdeklődőket tömörítő csoportnak jelenleg 28 ezer tagja van, ahol óránként ajánlanak újabb és újabb órát cserére, megvételre. Gyakoriak Budapesten az órabörzék is, amelyeket jó nevű szállodák dísztermeiben tartanak. December végén egy ilyenen járva tapasztaltam, hogy a ruhatárnál óriásira duzzadt a sor, az alkalmazottak nem győzték a kabátok átvételét.

– A szervezők kétszáz érdeklődőre számítottak, és eddig, bár dél sincs még, hatszázan jöttek el – mondja erőltetett mosollyal az egyik lány.

Bent nagyítóval a kézben, lupéval, azaz nagyítóüveggel a szemükön róják a köröket az asztalok között az érdeklődők.

„De hát ez egy Enicar, jelzett szíjjal! Mondj inkább egy normális árat!” „ETA szerkezet ugyan, de nem ám a 2789-es.” „Atlantic titánházban. Hibátlan.” „A Memosail a vitorlások órája. Ne mondja, hogy sok 180 ezerért.” „Régi, acéltokos Seiko, amely még mechanikus szerkezetű. És ez egy Orient, dobozzal, papírral 68 ezerért.” „Egy Omega szervizét nem úszod meg harmincezer alatt” – hallom, ahogy az asztaloknál járva belefülelek egy-egy beszélgetésbe. Az árusok előtt száz meg száz óra. Ömlesztve az olcsóbbja, dobozokban egy szovjet óragyűjtemény, bársonyra terítve a német, brit, svájci ritkaságok. Itt az eladók és vásárlók között sok olyan ember akad, akinek otthon tíz, ötven, százötven, esetleg több száz zseb- és karórája van. Egy mondás szerint az óragyűjtést elkezdeni nehéz, de abbahagyni lehetetlen.

A zsebórákat követően az első karórák százhúsz évvel ezelőtt jelentek meg, majd terjedtek el, ám a pontos időt mutatni képes mobiltelefonok használatával a karóra a mindennapokban egyre inkább öltözékünk kiegészítőjévé, egyéniségünk, stílusunk kifejezőeszközévé vált. Az utóbbi években idehaza az egyedi órák, a magyar fejlesztések, valamint a zsebórák karórává alakítása iránt nagymértékben megnőtt a kereslet.

Hatvani László eredetileg mérnök, két ismert kávézót működtet Budapest belvárosában. Mint mondja: az a „főprofil”, az antik órák beépítése nagyobb, modernebb tokba pedig a „szerelem”. Befektetési célból korábban IWC Schaffhausen órákat gyűjtött, aztán a beépítéseket vásárolgatta. Majd elkezdte ő maga is beépíteni a régi, méregdrága, kicsi szerkezeteket a manapság divatos nagyobb tokokba. Elsősorban Schaffhauseneket, mert azoknak tanulmányozta évekig a szakirodalmát, de időnként Lange und Söhne és az órák királynőjének tartott Patek Philippe órákat is átépített. Szavaival élve: barátságos, jól fizető hobbi most még ez, de februártól már órakészítő lesz, ugyanis vállalkozást fog erre a célra létrehozni. Gyári számlapos remekei pihennek előtte az asztalon.

– A régi szerkezet beépítésével megmentünk egy olyan eszközt, amely évtizedekig a fiókban hevert. Hiába modern, pilótastílusú itt ez is – mutat az egyikre –, 1919-es évjáratú szerkezet van benne, de abban a másikban például 1892-es mechanika ketyeg.

Alku nélkül viszik a százezrekért kínált óráit, és eladott egy Patek Philippe karórás könyvet is száz euróért, mondja egy asztalhoz lépő ismerősének. Aztán nevetve felszólítja: „Zsoltikám, vadásszál!”

Varga Balázs is nagy név a zsebóra-beépítések területén, ezenfelül Phestom néven árulja egyedi készítésű saját karóráit. A Nógrád megyében élő fiatalember munkavédelmi technikusként előbb a szülei biztonságtechnikai cégénél dolgozott, majd egy balassagyarmati ipari üzem munkavédelmi, környezetvédelmi vezetője volt. Varga Balázst az órák nem különösebben érdekelték, sőt az okostelefonok elterjedésével karórát sem hordott. Harmincévesen viszont ajándékba kapott egy bőrszíjas karórát, amelyet naponta a csuklójára fűzött, ám úgy vélte, kellene azért még neki egy fémszíjas ketyegő is. Aztán egy piacon rátalált az első zsebórájára, majd gyűjteni kezdte a viszonylag olcsón megvehető szovjet Molnija típusokat.

– Két év múlva már ötven Molnijám volt. Aztán eszembe ötlött, mi lenne, ha valamelyiket csuklón lehetne hordani Figyeltem az internetet, és hamar kiderült, hogy világszerte sokan foglalkoznak óraátépítéssel. Felkerestem egy falubeli idős mestert, és a szakmai stúdiumokat követően a saját átalakított zsebórámat viseltem a karomon. Egyszer valaki megkérdezte, hogy eladnám-e. Kiszámoltam, hogy mennyibe került a zsebóra, belekalkuláltam az alkatrészek készítésének költségét, és legnagyobb meglepetésemre a félve kimondott hatvanezer forintos összeget az órarajongó zokszó nélkül kifizette – mondja Varga.

Az óraátépítő, -készítő vállalkozói igazolványt kiváltva a férfi öt éve értékesíti az átalakított szerkezeteket. Most már Molnijával nem foglalkozik, helyette Omegák, Doxák, Tissot-k, IWC-k és Chopardok kerülnek ki műhelyéből. Sokan apjuk, nagyapjuk zsebórájával keresik fel, és azok a cégvezetők is hozzá fordulnak, akik szerint egy-egy jelentős tárgyaláson máshogy néznek rájuk, ha csuklójukon antikzsebóra-beépítéssel jelennek meg. A szakmai kihívásokra térve Varga beszél még a behangolás türelmet igénylő időszakáról, a beépítést ugyanis ez a szakasz követi.

– Van, amikor két óra van rajtam, de előfordult, hogy összecsúszott a munka, ezért kettő volt a bal csuklómon, egy meg a jobbon. Ki is szúrták egy közértben. Zavartam szabadkoztam: nem őrültem meg, órakészítő vagyok.

Százdarabos sorozatokban gyárt órákat egy budapesti fiatalember, Mezei István, aki egyébként képzőművészeti egyetemet végzett intermédia szakon. Ez általános művészeti képzést jelent a filmkészítéstől a festészetig, de őt a gépészet érdekelte leginkább. Testre szerelhető kamerastabilizátorokat fejlesztő és gyártó vállalkozása van. Na és az óra? Onnan jött az ötlet, hogy akart magának venni egy Fortis karórát, de sokallta az árát.

– Búslakodás közben belém hasított, miért ne építhetnék magamnak egy karórát, ha egyébként is gyártástechnológiával foglalkozunk. Ez öt éve volt, ám akkor még nem tudtam, hogy jobban jártam volna, ha megveszem azt a drága órát.

Mezei István – mivel sokáig nem volt mintadarabja – egy ideig műanyagból, majd lemezből készült pogácsát hordott a csuklóján, s úgy tesztelte, hogy miképp néz majd ki, mekkora méretű és súlyú lesz az órája. Senki sem hitt benne. Megmosolyogták, hogy ő majd egyszer magyar karórát csinál. De sikerült kitapasztalnia, hogy mire képes és mire nem egy hajtott motoros CNC-eszterga vagy egy lézervágó. Példája mutatja, hogy bár a magyar ipar képes a legmagasabb minőségre, a vállalkozók többsége kishitű, és inkább dolgozik a külföldi megrendelő keze alá aprópénzért. Mezei még a Baselworld svájci órakiállításra is képes volt elmenni, hogy mutatógyártót találjon, mert itt azt senki sem vállalta. Nem szereli át a gépét harminc mutató miatt, ezt mondta neki a legtöbb kivitelező.

– Az itthon tervezett Evolvens Budapest órába végül egy negyvenórás járástartalékú japán automata szerkezet került. Viszont módosítottuk a rotort, hogy legyen hozzáadott magyar érték is benne. Épített mutatói vannak tríciumos, indikátoros festékkel fújva, amely 25 évig világít. A koronazáras, egyes szériákban negyven atmoszféráig tesztelt órák két milliméteres vastagságú zafírüveget kaptak; ez mind olyan jellemző, amelyet az óraimádók értékelhetnek.

A fiatalember sorozatban gyártott remekei érdekes, lemezekből sajtolt és csőből álló, futurisztikus dobozt kaptak. Amikor elment a gyártókhoz elkészíttetni, azok megtudván, hogy óratok lesz, horribilis árat mondtak, mikor viszont azzal kopogtatott be, hogy az egy csaptelep alsó gyűrűje, ugyanazt a korábbi ár negyedéért vállalták. Mezei István a karóráiból eddig ötvenet adott el.

„Beszéljen a gyári jelekről, majd a belső vázszerkezetekről!” „Rose II. tétele alapján számolja ki, hogy mennyi a rugóház fordulatszáma!” „Kap egy digitális kijelzésű, kvarcszabályozós óraszerkezetet. Forrassza ki belőle a tekercset!” – olvasom a feladatokat az órástanulók tanfolyamán. Hamar megjelennek az első izzadságcseppek a homlokokon.

A Vályi név igen jól cseng a magyar órásszakmában. Az 1900-ban született Vályi Ödön gépészmérnök, szaktanár, szakíró, igazságügyi óraszakértő 1927-től oktatta a szakma iránt érdeklődő tanulókat, s 1959-ben megírta a leginkább forgatott, hat kiadást megért, 520 oldalas szakmai alapismeretek szakkönyvét. (Ma már kincsnek tekinthető a könyv minden darabja, 11–18 ezer forint közötti áron lehet beszerezni példányait.) Tőle fia, Vályi Huba vette át az oktatói feladatokat. Néhány éve az Óbudai Egyetemen tartott előadást, amelyben elmondta: földrajzi fekvése miatt Magyarországon egészen más órajavítási szokások vannak, mint tőlünk nyugatra. A magyar órásokra jellemző, hogy olyan óraszerkezeteket is javítanak, amelyeket külföldön nem szokás, vagy ott csupán a szerkezeti elemek komplex cseréjével oldják meg a problémát. Idehaza viszont az órásoknak az elkopott, meghibásodott alkatrészeket fel kell újítaniuk, el kell készíteniük vagy más órákból pótolniuk. Egy példával élve: míg egy Rolex óra felhúzótengelye 27 ezer forint lenne, más óratípus felhúzótengelyét átalakítva már csupán töredékébe kerül a javítás.

Vályi Emőke Budapesten nőtt fel. Édesapja Vályi Huba, nagyapja Vályi Ödön, így érthető, hogy nem játék babák, hanem órák és alkatrészek között nőtt fel. Maga is órásnak tanult, majd óvónőképzőt és pedagógiai főiskolát végzett. Főállásban amerikai világcégnél dolgozik; kórházakhoz kihelyezett egészségmegőrző gépek felújítását felügyeli. 2011 óta órás- és becsüstanfolyamokon tart előadást. Miután az utóbbi években a gyakorlati oktatáshoz kötött órásképzés megszűnt, 2016 októberétől családja beindította az úgynevezett modulrendszerű, gyakorlathoz kötött órásképzést.

– Háromnegyed évbe telt a minőségbiztosítási rendszerrel auditált képzési terv elkészítése és a kilókban mérhető mennyiségű dokumentum engedélyeztetése. Ezt követte a speciális asztalok elkészíttetése, satuk, szerszámok, eszközök beszerzése. A vizsgáztatás szempontjainak megfelelni még ennél is nehezebb volt – szögezi le a nehéz kezdetek említésekor. Ráadásul, mivel az elméleti oktatáshoz viszonylagos zajjal járó fémipari képzés is tartozik, Budapesten nem találtak bérleményt, mindenhol elutasították őket. Aztán Vályi Emőke egyik régi tanítványa, aki jól menő ügyvédként órákat gyűjtött, majd kitanulta az órásszakmát, felajánlotta, hogy menjenek hozzájuk, így az ügyvédi iroda kihasználatlan termeiben oktatnak.

Követelmény volt, hogy a jelentkezők rendelkezzenek saját kéziszerszámokkal, és a gyakorlati képzéshez órásvállalkozást találjanak. Jelenleg huszonegy tanulójuk van. A budapesti képzésre Gyuláról, Balatonfüredről, Debrecenből, Szegedről, sőt Szerbiából is járnak. A szombati napokon tartott képzésük októbertől júliusig tart. Az ősszel induló oktatásra jelentkeztek Erdélyből és Szlovákiából is. Minden hely betelt.

Ócsai László 65 évesen koptatja az iskolapadot. A gyulai férfi azt mondja, számára élvezet ide járni. Évtizedekig templomi orgonákat javított, ám infarktusát, szívműtétjét követően, tizenhárom évvel ezelőtt abbahagyta ezt a tevékenységet. Úgy érezte, hogy valamit kellene csinálnia, ezért méhészkedett, majd alapított egy rajzszakkört. Mindez kevésnek bizonyult. Ő maga kíméletlenül fogalmazza meg akkori állapotát: „Értéktelennek éreztem magamat, mint a kutyaszar az udvaron.”

– Aztán rájöttem, hogy vannak otthon olyan órák, amelyeket apám, aki hobbiórás volt, nem fejezett, nem fejezhetett be, és az nagyon bántott. Szakkönyveket vásároltam, majd a magam módján megcsináltam az egyiket, a Ruhla csörgőórát. Mivel apám baráti köre nekem sem volt ismeretlen, hat év elteltével felkerestem a megbízót. Nagyon örült. Később, tizenkét évvel ezelőtt annak az órásnak a fiához mentem tanulni, akinek az apjához az én apám járt. Két évig minden szerda délelőtt nála voltam. A nóta vége az lett, hogy falióráknál, zsebóráknál már az órás is engem ajánlott. Van még egy kis szívprobléma miatti remegésem. De leküzdhető, a munkában nem gátol. Sportlövészetben a 9-est, 10-est még meglövöm remegő kézzel is. Persze jó az, amit csinálok, de képzés nélkül nem ér semmit – árulja el, miért választotta az órásképzést. – Ami szerszámom és alkatrészem volt az orgonajavításhoz, azt eladtam, és óráscélszerszámokba fektettem be. Gépi és kézi hajtású órásesztergagépet, fogaskerék-készítő marógépet vásároltam, és úgy éreztem, hogy jó lenne elmélyíteni, rendszerezni, kiegészíteni az ismereteket. Rokkantsági ellátott vagyok, de tudnék dolgozni. Azt tervezem, hogy másodállásra kiváltom az iparengedélyt, és hirdetéssel szerzett munkákkal kiegészítem a hatvanháromezer forintos jövedelmemet, amelyből húszezer a gyógyszer.

A képzés hallgatói tanulmányaikat fémipari ismeretekkel kezdték. Később MOM és Slava ébresztőórákon, majd zsebórákon gyakoroltak, amelyeken az óra méreténél fogva még nagyok a kerékrendszerek.

Krizsán Zoltán Szabadkáról jár a budapesti órásképzésre. Családi vállalkozásban mezőgazdasági gépek alkatrészeivel kereskedik. Most még hobbi számára az órák gyűjtése és javítása, de ki tudja, mi alakul belőle. Ha csak az otthoni faliórákat és a kandallóórát rendben tartja, már megérte. Szombatonként a visszaúton megáll Kecskeméten, egy ottani órásműhellyel szerződött a gyakorlati képzésre.

Zöld Attila angol nyelvű órásblogokat olvas. Most még óraszalonban dolgozik eladóként, de arról álmodik, hogy Angliában órakészítő tanfolyamra járjon. Nem titkolja, hogy egy nála alig pár évvel idősebb fiatalember, Becsei Áron a példaképe. Becsei órásdinasztia sarjaként, órásmesterként restaurálással kezdte karrierjét, majd amikor rájött, hogy a hiányzó alkatrészeket maga is el tudja készíteni, elhatározta, hogy saját órát épít. Ennek eredménye lett 2003-ban egy miniatűr, dupla ingás zappler (asztali) óra. Az igazi szakmai elismerést a Primus nevű karórája hozta meg számára, amely egy nagyon bonyolult, háromtengelyű tourbillonnal van ellátva. Munkáinak köszönhetően tagja lett a Svájci Független Órakészítők Akadémiájának is. Komplikáltságától függ, hogy mennyi ideig dolgozik egy órán. Így három hónaptól egy évig is tarthat egy karóra elkészítése. Nemegyszer a szerkezetet aranyból, a tokot platinából készíti. Ezzel világhírű lett. Óráinak ára néhány milliónál kezdődik.

Az órák iránt rajongóknak, az óramárkák elkötelezett híveinek készített internetes tananyagot Kőnig Levente, aki néhány éve még szállítmányozási cégnél volt logisztikai koordinátor. A debreceni származású férfi műgyűjtőként szeretett bele az antik órák világába. Mint mondja, sokáig internetes platformokon vásárolt, és bizony előfordult, hogy a megrendelt óra sokszor köszönőviszonyban sem volt a meghirdetett időmérővel, úgyhogy első útja olykor az óráshoz vezetett.

– A szakemberek nagyon szűkszavúan szinte semmit sem árultak el az óra hibájáról. Bármilyen kérdésre sablonos választ adtak. Ekkor döntöttem el, hogy kitanulom a szakmát, alapítok egy minden igényt kielégítő órásműhelyt, amely egyben fotóstúdió is, és semmit sem titkolok el – mondja.

Az elmúlt időszakban nagyon sok órabarát és a szakma után érdeklődő felhasználó csatlakozott Watchmaker nevű közösségi oldalához. Leírja az időmérők történetét, elemzi a szerkezetfajtákat, nagynevű antik órák márkatörténetét mutatja be, felújításait dokumentálja. Hogy mindenki többet tudjon az órákról.

– Órajavítási naplóim képanyagát szakmai és művészettörténeti leírással egészítem ki. Például egy, az Osztrák–Magyar Monarchia területén készült, Brauswetter János-féle ezüst zsebóra komplett restaurálását bárki megtekintheti saját otthonában vagy egy wifivel ellátott kávézó teraszán. Remélem, az elkövetkezendő időben sok új szakmai publikációval tudok szolgálni, és közösségi oldalamat sikerül Magyarország egyik legnagyobb órajavítással foglalkozó, független szellemi adatbázisává fejleszteni – ismertet meg a terveivel.

És az óra ketyeg tovább. Egyre több óraszíjat készítenek a bőrművesek, kincset ér a megbízható órások listája. A budapesti luxusszállodában tartott börzén, a márványlépcső vörös szőnyegén két ismerős beszélget. Az egyik a karjára vetett kabátot mutatva elbizonytalanodik.

– Láttam egy világháborús, jó állapotú, kalapácsautomatikás Tissot órát. Nem vettem meg, de azt hiszem, mégis visszamegyek veled.

Aki órát keres, az még a mesés vásárlásban is bízhat. Egy londoni ócskapiacon böngésző férfi néhány éve 25 fontért (tízezer forintért) vásárolt egy régi órát. A Christie’s aukciósház szakértői akár hatvanezer fontot (21 millió forintot) is vártak az óráért az árverésükön, ugyanis kiderült, hogy az órát eredetileg 1962-ben a svájci Breitling cég gyártotta, s az 1965-ben készített Tűzgolyó című James Bond-filmben Sean Connery karján volt látható. A film számára csupán egyetlen példány készült a fontos kellékből, amely később jó időre eltűnt, majd a kirakodóvásáron bukkant fel. Az óra végül 36 millió forintnyi fontért kelt el. Érdemes tehát az órák világával alaposabban ismerkedni.