Van egy rettentően sikeres tematikus Instagram-csatorna, a Miserable Men (nyomorult férfiak). Ez olyan férfiakat mutat be, akik elkísérték feleségüket/barátnőjüket valamilyen csajos programra, de ott halálra unják magukat, és gyűlölik a világot. Vannak itt butikban alvó bácsik, plázafolyosón lévő padon egymás mellett ülő, hatalmas szatyrokat, bevásárlókocsit őrző urak, cipőboltban várakozó férfiak, akik épp kiolvasták a Háború és békét. Mintha a Miserable Men elevenedett volna meg a szombat esti Cesar Millán-show Sportarénába érkező közönségének főszereplésével. Lelkes, izgatott hölgyek és kevésbé elragadtatott férfi kísérőik. Az előadás alatt, ahogy az manapság minden koncerten megszokott, mindenhol a nézőtéren LCD képernyők kékes fényét lehetett látni. De itt csak a telefonok fele mutatta a kamera által épp akkor látott képet, mert gazdája fényképezett vagy videózott. A többi telefonon játszottak, olvastak, chateltek.
Persze ez természetes. A legtöbb ember valamiféle gyerekként tekint a társállatokra, és így a nőkben mélyebb érzelmeket váltanak ki. E felfokozott lelkiállapot tökéletes alapot ad a sikerhez. Ehhez szinte nem is kell a személyes jelenlét. Elég ha csak a kivetítőn megjelenik egy kissé alacsony, de egyértelmű latinos személyiség- és testalkati jegyekkel megáldott férfi, aki (legalábbis a videón) kedves a kutyákkal és minden más állattal is. A közönség már ettől is tombol, noha ezt már ezerszer láthatta a tévében. A jelenség, el kell ismerni, a célközönség jó része számára ellenállhatatlan. Amikor végre megjelenik, Cesar Millán könnyedén mozog a színpadon, jól kimérten adagolja a megható és vicces anekdotákat (mexikói-amerikaiként Trump persze kihagyhatatlan), bár mondanivalójának nem sok íve van. Mintha a korábban sikeres sztorikat, gegeket válogatás és különösebb szerkesztés nélkül hányták volna egymásra.
De rajongói rajonganak, ő pedig szappanopera-színésznek is elmehetne, olyan hatásosan képes megjeleníteni végletesen elnagyolt, sablonos karaktereket, miközben a kutyák és a macskák (a laikusok elképzeléseinek tökéletesen megfelelő) különbségeit mutatja be, vagy az amatőr és a profi gazda viselkedését karikírozza. Cesar Millán a kutyáknál talán csak az emberek elbűvöléséhez ért jobban. A New York Times róla szóló portréja is a közönsége és üzleti partnerei felé ugyanolyan intenzíven tündöklő egyéniségét emeli ki, mint sikerének legfőbb forrását. Pedig Millán megítélése minden, csak nem egyöntetűen pozitív. Sőt rajongói és utálói ölre képesek menni védelmében és ellenében.
Ez persze nem feltétlenül az ő hibája. Nem sok közösség van ugyanis, amely az „életvitelszerű” kutyásokhoz foghatóan megosztott. De talán a legellentmondásosabb karakter a kutyás színpadon Cesar Millán. Vannak, akik megvesznek érte, szinte rocksztárt megszégyenítő módon omolnak a lábai elé, mások viszont ki nem állhatják, kóklernek, sőt állatkínzónak bélyegzik. Nagyon árulkodó, hogy egyik általunk megkeresett szakértő sem vállalta, hogy véleményt nyilvánít Millán módszereiről. Bármit mond ugyanis az ember, azért a kutyások fele gyűlölni fogja. Az embernek kétségtelenül erős karizmája van, így rutinosan ragadja magával a kereskedelmi médiumok riportereit is. Persze ez még nem bizonyítja, hogy ne lennének kivételes kiképzői képességei, de nagyon nehéz tisztán látni vele kapcsolatban. Ő a laikusok sztárja, a kutyaviselkedés tudományos kutatói pedig (averzióból vagy jól átgondolt okokból) próbálják távol tartani magukat tőle.
Bármit gondoljunk is Millánról, megkapó sikerességgel építette fel a karrierjét. Mexikóban született, és Los Angelesben lett a sztárok kedvenc kutyaidomárja. Mindezt úgy, hogy – a jelenlegi amerikai kormányzati politika fényében ironikus módon – 1990-ben illegális bevándorlóként szökött át az amerikai–mexikói határon, zéró angoltudás birtokában. Otthon, Mexikóban egy farmon nőtt fel, ahol – legalábbis a maga köré épített legendárium szerint – már kora gyermekkorában kitűnt, hogy milyen ügyesen képes bánni a kutyákkal. Amerikában először kutyakozmetikában, illetve limuzinsofőrként dolgozott. Utóbbi munkakörében ismerkedett meg néhány gazdag klienssel, akik fantáziát láttak benne, és támogatták angoltanulását, illetve kutyaiskolájának beindítását. Aztán csakhamar felkapta a média, és innen már egyenes út vezetett a tévéműsor és a bestsellerlistás könyvek kiadása felé. A világhírt hozó (Magyarországon A csodálatos kutyadoki címmel sugárzott) sorozatának eredeti címe A kutyasuttogó volt. Ennél elcsépeltebb címet nehezen lehet találni egy állatidomítással foglalkozó popkulturális terméknek. Már minden állatból van suttogó, és mind a Robert Redford főszereplésével készült A suttogó (angolul: The Horse Whisperer) című film népszerűségét meglovagolva próbál ismertté válni.
Millán műsorai meglehetősen egy kaptafára készülnek. A főszereplő elmegy egy kezelhetetlen kutyát tartó házhoz, és megtanítja a gazdának, hogy hogyan is kéne bánni az állattal. Ehhez sokat beszél neki „filozófiájáról”, miszerint nyugodtan és magabiztosan kell viselkedni a kutyával, és akkor mi leszünk a falkavezérek otthon. Olyan forradalmi ötlet ez, hogy nyugodtan elnevezhette volna kutya-update módszernek is. Millán azt hangoztatja, hogy a feladatoknak és a fegyelemnek mindig meg kell előznie a kutya iránti odaadást, magyarul a szigort követeli meg a hozzá forduló gazdáktól (vagy a műsorába kasztingolt statisztáktól, ez majdnem mindegy). Elmélete szerint ezzel lehet az állat „energiáit beteljesíteni”, bármit is jelentsen ez. A falkavezéri szerep kivívásához pedig nem tartózkodik a kutyák erőteljesebb fizikai rendszabályozásától, amit egyesek bántalmazásként értékelnek. Összességében az az érzése az embernek, hogy módszerei simán lehetnek működőképesek a gyakorlatban, de az a mitológia, amit köréjük költött, semmi több üres lózungoknál.
Millánnak 16 éven keresztül volt egy pitbullja, Daddy [Apu], aki rendszeresen feltűnt műsoraiban, mint annak élő bizonyítéka, hogy az ő módszereivel még egy olyan negatív előítéletekkel küzdő fajtából is, mint a pitbull, tündéri kutyust lehet faragni. Itt óvatosan megjegyezzük, hogy ez az állítás nem állja meg a helyét. Sőt kifejezetten életveszélyes lehet, ha egy amatőr kutyatartó elhiszi, hogy a pitbullból retrievert lehet csinálni, ha nagyon szeretjük, és nyugodtan vigyázhat gyermekeinkre, mint a filmeken, amikor jön a betörő. Nem, a pitbullt, eredeti tenyésztési célja, a kutyaviadalok kívánalmainak megfelelően arra szelektálták, hogy a legváratlanabb pillanatban váljon halálosan agresszívvé, és ne érdekeljék a másik fél megadást jelentő kommunikációs jelei, hanem addig támadjon, míg az él. Millán mindenesetre nagyon szerette a kutyát. „Daddy volt számomra Tibet, a Himalája, Gouda [itt valószínűleg az indiai Gauda régióra utal, és nem a sajtra], a Buddha, nyugodtságom forrása” – idézte a dilettáns vallásfilozófiához igencsak vonzódó Millánt a Daily Mail. Olyannyira kötődött a pitbullhoz, hogy amikor az 16 évesen (egy kutya számára matuzsálemi korban) elpusztult, és ráadásul felesége is bejelentette, hogy el akar válni tőle, állítása szerint öngyilkosságot kísérelt meg.
A laikus „szakértők” között tehát sok a Cesar Millán-rajongó, és sok a gyűlölködő is. De ha mégis olyan recenziókat keresünk, amelyet olyasvalaki írt, akinek – Millánnal ellentétben – van szakirányú végzettsége is, a róla alkotott kép inkább negatív színezetet kap. Persze, könnyen lesöpörhetnénk e véleményeket azzal, hogy sok tudósnak, akik csak könyvekben láttak kutyát, csípi a szemét a kis mexikói illegális bevándorló, aki a semmiből küzdötte fel magát, mindössze önszorgalmára és tehetségére hagyatkozva. De talán célravezetőbb, ha megvizsgáljuk érveiket.
Millán egyik leghangosabb komolyan vehető kritikusa Marc Bekoff, a világ egyik legismertebb etológusa. A Psychology Today magazinba írt cikkében Bekoff egy Shadow [Árnyék] nevű husky szerinte brutális bántalmazása kapcsán ír Millán technikáiról, és tiltakozik amiatt, hogy a kiképző épp tiszteletbeli diplomát kapott az egyik egyetemtől. A felvételen az látható, hogy Millán az utcán próbálja megrendszabályozni (saját szóhasználatában: behódolásra késztetni) a kutyát, eközben belerúg, és a fojtó nyakörvénél fogva felemeli a földről (a fojtó nyakörvnek nem stabil a kerülete, hanem annál szorosabbá válik, minél erősebben ráncigálják). Tehát gyakorlatilag felakasztja az állatot, miközben az hörög, vagy az erőfeszítéstől, vagy a fuldoklástól. A szerző szerint az efféle „gyors megoldások” csak arra jók, hogy izgalmas tévéműsort csináljanak belőle, de az állatban olyan hosszan tartó traumát okozhatnak, amely csak súlyosbítja az eredeti problémát. Az egyik megszólaltatott kiképző azzal is megvádolta Millánt, hogy agresszív magatartásával szándékosan arra ösztökélte a kutyát, hogy újra és újra „rátámadjon”, mert az jól néz ki a tévében.
A világ legrégebbi állatjóléti társasága a brit Állatokkal Szembeni Kegyetlenséget Megelőző Királyi Társaság néhány éve ki is adott egy Millánnal szembehelyezkedő állásfoglalást: „Azok a kártékony kiképzési technikák, amelyek César Millántól láthattunk, fájdalmat okozhatnak a kutyának, félelmet válthatnak ki belőle, és egyenesen súlyosbíthatják a viselkedési problémáit.” Öt éve az angol ITV tévécsatorna egyik talkshow-jában szembesítették Millánt az állásfoglalással, illetve egy videóval, amelyen kiképzés közben látszólag torkon vág egy kutyát. Millán szerint csak „megérintette”. A kiképző támogatói e vádakra (amelyekből szép számmal akad) általában azzal felelnek, hogy az efféle bánásmódot csak azok kifogásolják, akiknek fogalmuk sincs a kutyák viselkedéséről. Merthogy – szól érvelésük – Millán csak a kutyák természetes magatartáselemeit használja, és amikor két kutya rendezi le egymással a konfliktusát, akkor ennél sokkal erőszakosabb jelenetek is lejátszódhatnak.
Persze az állati jogok harcos védelmezői sem sokkal kedvesebbek Millánnal szemben, mint amilyen bánásmóddal őt vádolják. ITV-nek meg kellett erősítenie a show stúdióinak biztonsági őrizetét, attól tartva, hogy a Millán meghívása hallatán előre felháborodott (a műsor tartalmát így nem is ismerő) aktivisták meg fogják ostromolni az épületet.
Ha valami, hát az teszi César Millánt már-már szimpatikussá, hogy a militáns állatvédők a halálát akarják.
