Luxusból a munkanélküliségbe – élet borderline zavarral

Sokan hisztinek tartják Kneszl Beáta Carmen szenvedéseit, pedig valójában súlyos személyiségzavarral küzd.

Carmen hétéves volt, amikor vér szerinti apja elhagyta a családot. Ennek ellenére csodálta és szerette, még akkor is, amikor a férfi az ital rabja lett. Tizenöt évvel később bele is halt az alkoholizmusba. „Ő tervezte az Egis-logót, elképesztően kreatív és kedves ember volt. Mindenki szerette, mindenkin segített, folyamatosan kutyákat fogadott be. A mai világot viszont gyűlölte, amiért az ügyes, nem pedig a tehetséges emberek érvényesülnek. Valószínűleg ez vezetett az alkoholizmusához.”

A lány letargiába esett, majd a borderline-osokra jellemző, egyre szélsőségesebb hangulatok között ingadozott. „Én voltam a vezéregyéniség a baráti körömben. Pontosítok, a gazdag barátaim között, akik azóta már teljesen hátat fordítottak nekem. Az anyagi gondokkal küzdő, őszinte ember már nem kell nekik. Csak az átlagos napi gondokkal küzdő, normális értékrendű emberek maradtak mellettem.”

Carmen huszonéves korában minden balhéban benne volt. Tőle jöttek a csínytevések ötletei, és ő volt az első, aki neki is ugrott a megvalósításuknak. Ha azonban valami nem úgy sült el, ahogyan ő elképzelte, éktelen haragra tudott gerjedni. A laikus azt mondhatja, hogy ez egy elkényeztetett úri gyerek hisztije volt, de valójában túlmutatott rajta. Nem sokkal az érzelmi kitörés után már őrlődött, és senkinek érezte magát.

Harminchárom éves koráig kabrió Mercedesben furikázott luxuslakása és a különböző bulihelyszínek között. Addig csak akkor érzett némi bizonyítási kényszert, amikor volt barátjától megkapta, hogy a szülei nélkül senki lenne. Úgy felszívta magát, hogy kiment Angliába, ott megtanult angolul, miközben itthon párhuzamosan két szakot végzett a főiskolán. Lediplomázott, és huszonnégy évesen megírta önéletrajzi könyvét, ezzel pedig mondhatni csúcsra járatta a szélsőséges bizonyítási kényszerét.

Öt évvel ezelőtt aztán beütött a krach. A családi cég csődbe ment, mindenüket elvesztették. A bank nemsokára elviszi a szülei feje fölül a házat. Carmen most egy garázsban él, mivel az ő lakását is el kellett adni, hogy családja kifizethesse a tartozást. „Egy ideig nem fogtam fel a helyzet súlyát. Nem okozott gondot, hogy bármilyen munkát elfogadjak. Elkezdtem árulni a méregdrága cuccaimat, ékszereimet, ruháimat, táskáimat. Tulajdonképpen ebből éltem három évig.”

Csakhogy a betegség ezzel párhuzamosan súlyosbodott, és Carmen irracionális utálatot kezdett érezni anyja és nevelőapja iránt. Tudta, hogy ez nem helyes, de úgy érezte, hogy ők tehetnek nyomoráról. „Ép ésszel tudtam, hogy mindent megadtak nekem úgy, hogy közben próbáltak életre nevelni. Az én hibám volt, hogy mindig a könnyebbik utat választottam, pedig 33 éves koromra már réges-rég a saját lábamon kellett volna állnom. Mégsem így lett.”

Az édesanyja kritikái és a váratlan helyzetek dühkitöréseket váltottak ki belőle. Legalábbis először Carmen a fent említett okokkal magyarázta a viselkedését. „Megszületett az öcsém gyereke. Egy átlagos embernél ez örömteli esemény. Nálam féltékenységet és kétségbeesést hozott. Úgy éreztem, a csöppség elveszi tőlem az öcsémet, azon kevés emberek egyikét, akik mellettem vannak, és támogatnak. Szégyelltem magam miatta.”

Carmen el sem ment a kórházba, hogy megnézze a picit. A családja – öccsét, vagyis a gyerek apját és a feleségét leszámítva – ezen mérhetetlenül felháborodott. Carmen ekkor egy hívásközpontban dolgozott, és egy nála jóval idősebb férfival állt kapcsolatban, aki rendszeresen megcsalta. Az árulás, a pénztelenség és a gyerek miatti számonkérés már túl soknak bizonyult.

Egy nap édesanyjával veszekedett, amikor egyszer csak dühében földhöz csapta magát, és őrjöngeni kezdett. Már ezen is meglepődött, de amikor azt érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és neki akar menni az édesanyjának, tudta, hogy nagy a baj.

„Mielőtt »átrendeztem volna a lakást«, önszántamból elindultam a kórházba. Mert az a valaki már nem én voltam.” Carment beajánlották egy a pszichiáterhez, ő szolgáltatott témát legújabb, Én, a megbélyegzett című könyvéhez. Az írásban csak Römmer doktorként emlegetett férfi neves addiktológus, pszichiáter, akinek valódi nevét Carmen nem árulja el, mivel korántsem nevezhető etikus gyógyítónak. Nemcsak Carmennel, de több más betegével is kikezdett. Egyetlen pozitívuma az volt a doktornak, hogy ő diagnosztizálta először Carmen borderline-szindrómáját. „Annak ellenére, hogy több sajtóorgánumban megjelent, hogy a pácienseit bolondította a kezelések alatt, »Römmer doktor« még mindig praktizálhat. Sőt, sokan járnak hozzá a hazai celebvilágból” – mondja.

Carmen tehát önként befeküdt a kórházba, és csoportterápiára járt. Itt ismerkedett meg betegtársával, egy neves magyar üzletember fiával, aki epilepsziás rohamoktól szenvedett. A könyvben csak Daninak aposztrofált fiúval barátok lettek.

Mivel terápia helyett inkább szappanopera zajlott a kórházban, Carmen ahogy tudta, kikérte zárójelentését. „Szinte betegebben távoztam, mint ahogy bementem. »Hála« a kezelőorvosnak. Ezután nem sokkal követtem el a majdnem sikeres öngyilkossági kísérletemet.”

A lány épp árufeltöltői munkájából ment haza, amikor egy közösségi oldalon meglátta, hogy a doktor úr egy másik betegét viszi nyaralni. „Hazaérve elkezdtem vagdosni a hajamat, a ruhámat. Magamat nem mertem, mert félek a vér látványától is. Bevettem egy rakás gyógyszert, és ráittam. Többek között öcsém és Dani barátom mentette meg az életemet. Megtaláltak, és kihívták rám a mentőt.”

Carmen szülei a mai napig nem értik a betegségét, nem vesznek róla tudomást. Már csak azért sem, mert a borderline-ban szenvedők nagyon jól titkolják betegségüket, emiatt a diagnózis felállítása is nehéz.

Annak ellenére, hogy Carmennek több olvasó is azt írta, életeket mentett a könyvével, ez az írás lett a veszte is. Hiába jelentkezik különböző, a képességeihez mérten egyszerűbb munkákra is, sehova sem veszik fel.

„A hr-esek úgy tartanak tőlem, mintha leprás lennék. Pedig a borderline csak azoknál veszélyes, akik nem tudják magukról, hogy betegek.” Carmen, hála egy jó és hozzáértő pszichiáternek, már túl van azon, hogy le akarjon ugrani a hídról, vagdossa magát vagy csapkodjon. Kordában tartja betegségét. Segít sorstársain, támogat mindenkit, akinek szüksége van két jó szóra. Már csak azt szeretné, ha munkája lenne. És egyszerű, átlagos felnőttként élhetne.

Kneszl Beáta Carmen Én, a megbélyegzett című könyvében szerepel ez a kilenckérdéses teszt. Ha valaki minimum hat pontra igennel válaszol, érdemes felkeresnie egy szakembert. Segítséget a hogyan továbbhoz a [email protected] címen is lehet kapni.

1. Az emberi kapcsolataim nagyon érzékenyek, instabilak és változékonyak. A két véglet között ingadozik: vagy túlértékelem, vagy teljesen leértékelem azokat az embereket, akik fontosak számomra.

2. Az érzéseim nagyon gyorsan változnak, és nagyon intenzív epizódokat élek meg a szomorúságból, ingerlékenységből, szorongásból vagy pánikrohamokból.

3. A düh, amelyet érzek, gyakran heves és nehezen irányítható.

4. A jelenben vagy a múltban, amikor mérges voltam, felmerültek ismétlődő öngyilkossági gondolatok, és voltak alkalmak, amikor szándékosan megsebeztem, megvágtam, megütöttem vagy megégettem magamat.

5. Erős és tartós önismereti problémáim vannak abban, hogy valóban ki vagyok, és miben hiszek.

6. Gyanakvó, szinte paranoiás vagyok – oktalanul hiszem, hogy mások azért cselekednek, hogy bántsanak –, időnként stresszes epizódokat élek át. Ilyenkor azt érzem, hogy mindenki ellenem van.

7. Két vagy több olyan alkalom volt már az életemben, hogy mértéktelenül költekeztem, veszélyes szexuális magatartást tanúsítottam, intoxikáns anyagot (alkohol, drog, cigaretta, serkentőszerek) használtam, meggondolatlanul vezettem, vagy falásrohammal próbáltam enyhíteni a szorongásomat.

8. Leplezetlenül harcolok azért, hogy a valós vagy valótlan érzelmi hanyagolást elkerüljem azoktól az emberektől, akik közel állnak hozzám.

9. Krónikusan szenvedek attól, hogy üresnek és unalmasnak érzem magam.