Egy régi mondás szerint amikor táncolunk, nem veszekszünk egymással

Eljött a tánc világnapja, lássunk hát egy szubjektív hazai körképet arról, mit rop ma a magyar.

A fővárosban hamarabb jelentkeznek az újonnan érkező divattáncok. A dominikai eredetű bachata szerepe a salsabulikban olyan, mint a discóban a lassúzás. Érzéki tánc, amiben mi, magyarok nem vagyunk túl tehetségesek, itt olykor a salsára, olykor a csárdásra emlékeztet. Nem kevésbé szenzuális a sokrétű, Angolából, Portugálián át, Párizson keresztül hozzánk érkezett kizomba, melyet a forróvérűnek vélt Afrikában inkább a szerelmesek táncolnak, az európai meg mindenki mindenkivel. Az órákon a párváltások is gyakoriak, de éppen a cserék gyorsasága teszi, hogy a dolog mégsem ölt szvingerklub jelleget, mivel a tanoncok ilyen röpke idő alatt nem is juthatnak el az összemelegedésig. Ráadásul sok mindenre kell odafigyelni, mert ez a tánc pontos technikai tudást és testtudatot követel, akár a versenytánc, így hosszú távon csak az erre képesek maradnak meg benne, akik túllépnek a testkontakt szokatlanságán, s inkább a zenei interpretáció és technika okozta érzetben lebegnek. Ugyancsak néhány éve felkapott a milonga, vagyis egyik jelentésében az a táncest, ahol az erősen improvizatív, alaplépéseket nélkülöző argentin tangót lehet táncolni, mely egyik fázisában nyilvános házakban fejlődött, telítődve szexuális tartalommal. A következő nagy divat pedig a nálunk még kevésbé ismert, fiatalos vitalitású, sokszor akrobatikus tánc lehet, a brazil forró nevezetű.