Ahogy nem csak március 8-án érdemes tisztelni a nőket, és nem csak február 14-én vagyunk szerelmesek, úgy szerencsés ember az, aki a tánc világnapján, április 29-én kívül, az év további 364 napján is csöröghet, mert ahogy Nietzsche int bölcsen, elveszett az a nap, melyen nem táncoltunk legalább egyet. E jeles ünnepet az UNESCO 1983-ban Jean-Georges Noverre francia táncművész-koreográfus születéséhez kötötte. Ő volt az, aki a 18. században az udvari tánc szabályozottságával szemben minden táncok alapját, a balettet érzelmekkel telítette, melyek a 20. század végére elillanni látszódtak, ezért újabb reformra volt szükség a modern tánccal.
A tánc mint művészet, a közönség felé fordulás nálunk elsősorban a Magyar Táncművészeti Egyetemen intézményesül, innen kerülnek ki azok a táncművészek, akik olyan közéleti témák bemutatására is képesek lehetnek – „testből font jelbeszéd”-del (Weöres Sándor), érzelmeken keresztül –, mint például a természetvédelem. Itt képezik azokat a tánctanárokat is, akik nappal a művészeti iskolákban versenytáncra készítik majd fel a fiatal generációt, este pedig a felnőtt korosztálynak biztosítanak kikapcsolódási lehetőséget, gyakran párterápiás jelleggel a társastánc táncfolyamokon.
Akik viszont baráti társaságra vágynak, netán a párkeresés hajtja őket, sokkal inkább a divattáncoknál kötnek ki. Az utóbbi motiváció inkább a férfiakra jellemző, akik az utóbbi néhány évben jöttek csak rá nagyobb számban e remek lehetőségre, melynek következtében több tánciskolában férfitöbblet jelentkezik. De valakinek sport, stresszlevezetés munka után, néhány kósza léleknek pedig a szenvedélye, így aztán nagy az összevisszaság. A tanároknak nem kis kihívás kezelni a heterogén csapatot, alig győzik kitalálni, mit és hogyan az igények erdejében. Ők ugyanolyan sokfélék, mint tanítványaik; rájuk is érvényes, hogy zseniális pedagógusnak és táncosnak születni kell, noha emellett nem árt a képzettség sem, mely leginkább a külföldi mesterek workshopjain sajátítható el. Eszerint tánciskoláik is különfélék. Van például a szektajellegű, melyet a szeressük egymást szlogenről lehet felismerni, az oda járóknak nem túlzottan fontos, hogy amúgy a szívből táncolás improvizatív jellege is definiált mozgási elvekre építkezne. Az utóbbinál az egyik sikertörténet a boldog-boldogtalan által tanított salsa, mely alapszinten viszonylag kevesebb testtudattal is táncolható, ha valakit az esztétikai hátulütői nem zavarnak. Eredeti kubai változatát körben táncolják állandó párváltásokkal, ami az ismerkedési lehetőségek tárházát kínálja, ezzel kiváló közösségformáló. Noha Kubában már nemigen ropják, divatja szétrajzott a szélrózsa minden irányába. Saját tapasztalatból olyan meglepő helyre is, mint az az oszakai salsaklub, ahová a tekervényes lépcsőkön lejutás után a homályban a néhány tök egyforma ajtó közül benyitva a megfelelőn azt látni, hogy a bent táncolók a ruhatárban hagyták az elhíresült úgynevezett udvarias tartózkodó jellemüket, és mind technikailag, mind a felszabadult szellemiséget tekintve mintha csak a másik hosszúkás szigetországban járnánk. Egyúttal mintha Endó Súszaku Némaságának, azaz a 17. század eleji Japán keresztényüldözései elől elbújt közösségbe csöppenne az ember, azzal a különbséggel, hogy itt a salsa elemeként a joruba vallás orisha istenségeinek áldoznak örömtáncukkal. Hozzánk nyugat felől fújta a szél, hiszen a divatban a nyugatinak van keletje, jelenleg pedig Budapestről inkább a vidéki városokba költözött a népszerűsége, ahol a táncórákon és partikon kívül kirándulással, bográcsozással és hasonló közösségi összejövetelekkel színesítik a közösségi életüket.
