Muszlim anya: A migráncs az új szitokszó nálunk az oviban

Utcai beszólogatások, kendőráncigálás és sörösüveg-hajítás. Kati élete a menekültválság óta teljesen megváltozott.

Kati negyvenéves, budapesti lakos. Itt született ő is, felmenői is, ameddig csak a családfáját követni tudja, mindenki magyar. Százötven centiméter magas, bőre hófehér, szeme kék, haja mézszőke. Férjezett, két gyermek édesanyja. És muszlim. 

Pár évvel ezelőtt a vallása és az, hogy kendőben jár, csupán kuriózumnak számított. – Három éve, amikor elmentünk a férjemmel és a gyerekkel a Balatonra, én nem vetkőztem fürdőruhára, de kendőstül megmártóztam a vízben. A körülöttünk lévők telefonjaikkal fotóztak, de nem lettem mérges. Integettem nekik, amikor pedig kijöttem a vízből, néhányukkal elbeszélgettem arról, hogy mi is ez, miért hordok kendőt, miért ezt választottam – mesél Kati a pár évvel ezelőtti állapotról. Ez mára gyökeresen megváltozott.

Kati szakmáját tekintve marketingasszisztens. Számos médiaprodukcióban dolgozott már, sokat utazott külföldre, és sok más kultúrájú emberrel ismerkedett, nyitott volt a világra. Élte a „dolgozom, majd barátokkal találkozom, beszélgetünk és bulizunk” életformát, amit a legtöbb huszonéves. A harminchoz közelítve úgy érezte, hogy ez így már kevés. Ekkor utazott el Törökországba, az ottani élmények pedig teljesen megváltoztatták az életét. 

– Egy kávézóban ültem, ahol volt egy szórólap, amin az iszlám hitről szóló előadásra invitáltak. Egyik dolog követte a másikat és én, aki sosem voltam vallásos, harmincévesen szinte bent ragadtam egy mecsetben, annyira otthon éreztem magamat. 

Kati, miután hazajött, hivatalosan is muszlim lett. Ehhez annyi kellett, hogy két tanú előtt kijelentse, az iszlám tanításai szerint fog élni, Mohamed az ő prófétája. – Szinte mindent betartottam, amit kellett, de eleinte csak a mecsetben vettem fel a kendőt. Fél év is eltelt, mire eggyé vált velem, és mindig hordtam. Azóta csak ebben megyek ki az utcára. 

Kati ekkor tapasztalta meg az emberek idegenkedését bármitől, ami kicsit is más, mint a megszokott. A régi barátok megkérdezték, hogy mi ez a váltás, miért nem iszik, miért nem dohányzik már. Páran megértették, mások pedig nem tudtak vele mit kezdeni, eltávolodtak tőle. – Ma már csak odabiccentenek az utcán, ha meglátnak. Úgy tesznek, mintha nem töltöttünk volna együtt majdnem minden hétvégét tíz éven át. 

Kati ezután csak a munkájának és a hitének élt. Mivel nem könnyű muszlimként itthon ismerkedni, ezért felment egy nemzetközi, kifejezetten muszlimoknak létrehozott társkeresőre. Ott ismerte meg férjét, Ahmedet. – Hónapokon keresztül beszélgettünk, cseten és telefonon. Nagyon megkedveltük egymást, és megbeszéltük, hogy Egyiptomban találkozunk. Az első találkozásunktól számított harmadik napon férj és feleség lettünk. 

Kati családja először furcsállotta a házasságkötés gyorsaságát és azt, hogy még nem is látták a férjét. De amikor Ahmed először utazott Budapestre, hogy megismerje a nő szüleit, mindenkit levett a lábáról. – Nagyon megszerették, a mai napig nagyon szeretik, és kölcsönös tisztelet él mindkét irányba. 

Ahmed mérnökként dolgozik, és házasságkötésük után Dubajban kapott munkát, ezért Kati is odaköltözött. Nemsokára megszületett a gyerekük, de sem Kati, sem Ahmed nem érezte jól magát az Öböl menti országban. – Ahmed is nagyon megszerette Budapestet, ide szeretett volna jönni. Fel is vették a CEU-ra egy mesterképzésre, és mellette munkát is kapott, így két év után ideköltöztünk. 

A család nagyon szép, háromszobás lakásban él a belvárosban. Amikor náluk járok, Kati éppen készíti Ahmed reggelijét. A kicsi már az oviban van. – Talán abban különbözik a mi családunk egy átlagostól, hogy a mi vallásunkban a férfinak kell a középpontban lennie. Ahmed elvárja tőlem, hogy felnézzek rá, és gondoskodjak a családról. Cserébe viszont ő tart el minket, és folyamatosan kedveskedik nekem, tisztel és becsül. Szerintem ez tökéletes állapot, sokan mégis furán néznek, amikor ezt elmondom. Hímsovinizmusnak tekintik. 

Katinak dolgoznia sem tilos, ahogy sokan hiszik, tavaly nyáron egy szezonális munkát már elvállalt. – Ahmed csak annyit kért, hogy ne vegyen el sok időt tőle és a gyerekektől. Ha meg tudom oldani, hogy rendes családi életet éljünk mellette, akkor természetesen támogat. Megoldottam, és nemsokára lehet, hogy újabb projektbe fogok. 

A mindennapi életbe és a munkába való visszatérést nem is a család és hivatás közti egyensúlyozás nehezítette meg. Kati többet járt az utcán, mint azelőtt, és ráeszmélt, hogy az elmúlt két évben minden megváltozott. – A pár évvel ezelőtti érdeklődést felváltották először a szánakozó, majd a gyűlölködő pillantások. Ma már rendszeres, hogy Katinak és négyéves gyerekének odaüvöltenek: „Menjetek haza!”

– A kicsi ilyenkor eleinte csak annyit mondott, hogy jó. Szegény azt hitte, hogy a lakásra érti a menjetek haza felszólítást a bácsi. Az utálkozók többségének fogalma sincs, hogy magyar vagyok, így simán eleresztik magukat, kiabálnak utánam. 

Az eddigi legrémisztőbb eset egy boltban történt Katival. Gyanútlanul állt sorban zöldségekkel és gyümölcsökkel felpakolva, amikor a mögötte álló erősen megrántotta a kendőjét, szinte kitépte a haját. Amikor Kati hátranézett, a férfi nekirontott: – Azt hiszed, csak te fejezhetsz le másokat? Vigyázzál magadra! Mit képzelsz te? – ordította. 

A jelenetet mindenki végignézte, de senki sem szólt egy szót sem. Kati csak annak örült, hogy nem volt vele a gyereke. De a kicsi sem vak, már érzi és tudja, hogy változik a környezete. – Több muszlim anyuka is meséli, hogy az új szitokszó az óvodában a „migráncs”. Arról is tudok, hogy egyes szülők megtiltják a gyerekeiknek, hogy az enyémmel játsszanak. Ha csinál valami rosszat, akkor az nem azért van, mert gyerek vagy aktív. Hanem, mert biztosan a „vérében van”. 

Kati után egyszer sörösüveget hajítottak. A támadó már indult, hogy megverje, de szerencséjére megérkezett a férje, és megijedt tőle. – Valahogy a nőket jóval több atrocitás éri, mint a férfiakat. Ahmednek sosem szóltak oda, ahogyan a többi arab ismerősünknél is nagyon ritka. Főként a nők és a gyerekek kapják a pocskondiázást. 

De Kati már nem csodálkozik az ilyen atrocitásokon. Mint meséli, a tavalyi nizzai terrortámadás után a munkahelyén azzal fogadták: „Miért kellett ezt csinálnotok?” – Ha értelmes, világlátott emberek feltesznek ilyen kérdést, mit várjak azoktól, akik sok mindennel nincsenek tisztában?

Kati szerint a helyzetre jelenleg nincs megoldás, és valószínűleg csak rosszabb lesz. Ő nem akar innen elmenni. Itt szeret élni, ez a hazája, itt van a családja, azt szeretné, ha a gyereke is itt nőne fel. Ettől függetlenül úgy látja, hogy valószínűleg záros határidőn belül új otthont kell majd találniuk.

A jelenség nem általános, de nem is egyedi, a hazai iszlám közösségek tagjai rendre arról meséltek, sokan már nem járnak kendőben, mert félnek. Főként nőket ér sértés, ők vannak veszélyben. Előfordultak közvetlen zaklatások is, e-mailen, közösségi oldalakon rendszeresen megy a szitkozódás. Sokan nem akarnak ügyet csinálni belőle, de akadt egy eset, amikor egy fiatal hölgy karakánul felvette a kesztyűt, és feljelentést tett.

(A cikkben szereplő nő nevét és életkorát kérésére megváltoztattuk.)

Milyen hatással volt a kormány migrációellenes kampánya a hazai iszlám közösség iránti érzelmekre? – ezt a kérdést Sógor Dániel arabistának, történésznek tettük fel, aki hangsúlyozta: Magyarországon eddig olyan típusú atrocitásokra nem volt példa, amelyek Nyugaton előfordulnak a muzulmánokkal szemben, itt inkább szóbeli sértegetések történtek, az is elsősorban a közösségi média felületein fordult elő a kommentek között. Kérdésünkre, hogy ezek a megnyilvánulások időben összekapcsolhatók-e közvetlenül a kormány kampányával, a szakértő elmondta: a kampány nyilvánvalóan nem javított a közösség megítélésén, a muszlimokkal szembeni érzések azonban alapvetően a 2015-ös menekülthullám után erősödtek fel, amelyek a Nyugat-Európából, valamint a Közel-Keletről érkező hírekkel együtt nagyon rossz érzéseket és indulatokat ébresztettek fel az emberekben. Hozzátette: óvna attól, hogy egyedül a népszavazási kampányban lássuk ezeknek az érzelmeknek az okát, ugyanis itt nem alaptalan félelmekről van szó. (Majláth Ronald)