Az első magyar nő az északnyugati átjáróban

Wynne-Hughes Veronika első magyarként teljesítette síelve a 400 kilométeres távot a befagyott Jeges-tengeren.

Amikor legutóbb beszéltem Wynne-Hughes Veronikával, a Csendes-óceán nyugati felén fekvő Szamoán volt, egy hajón. Matrózként dolgozott, munkájáért cserébe pedig kosztot és kvártélyt kapott, így járta körbe hajóstoppal a fél világot.

A pszichológus végzettségű fiatal lány pár év után úgy döntött, a trópusi környezetből fagyos területekre evez. Már tavaly kereste a szponzorokat ahhoz, hogy egyedül elsíeljen a Déli-sarkra. Mindezt két hónap alatt, hatvan kilogrammos szánt húzva. Csupán néhány hónapja maradt, hogy összeszedje rá a pénzt az Antarctrip.com oldalán. Ha nem sikerül, az expedíció veszélybe kerül.

Pedig a szükséges tréninget már teljesítette. – A norvégiai kiképzés arra volt jó, hogy kipróbálhassam a felszereléseket. Nem mindegy ugyanis, hogy mit bír el a vállad, a hátad, mi az, ami kényelmes – meséli Wynne-Hughes Veronika a felkészülés első állomásáról. –Kaptunk elméleti oktatást is arról, hogy mik a szabályok az Antarktiszon, mit kell tenni adott helyzetekben. A második héten ezt gyakorlatba is ültettük, kimentünk egy miniexpedícióra a trénerekkel. Ezt követően kaptam a visszajelzést, hogy készen állok a kihívásra.

Azonban még mielőtt novemberben nekivágna a nem mindennapi expedíciónak, Veronika próbára tette magát az északnyugati átjáróban. Ezzel ő lett az első magyar, aki Kanada északi partja mentén a Jeges-tengeren síelve teljesítette a 400 kilométeres távot. – Jött egy lehetőség, hogy becsatlakozzak egy másik nő mellé, aki erre készült. Így április 29-én elindultunk, mi ketten és a trénerem.

Veronikáék fejenként két szánt húztak maguk után, ezek súlya induláskor 50-50 kilogramm volt. Sátor, hálózsákok, hóolvasztók és persze több hétre való étel. Na meg a fegyver. –Törvény tiltja, hogy fegyver nélkül indulj el egy ilyen expedícióra. Nálunk egy sörétes puska volt és több riasztópisztoly. Ennek oka, hogy jegesmedvével, de grizzlyvel is találkozhat az ember arrafelé. A kanadai törvények szerint először meg kell próbálni riasztópisztollyal elkergetni a medvéket, de ha ötméteres távolságba kerül valamelyikük, akkor sajnos le kell lőni.

Nem is úszta meg a csapat medvekaland nélkül az expedíciót. – Három jegesmedvét láttunk meg a hatodik napon. Az egyikük elfutott, egy másik viszont közeledni kezdett felénk. Azt tanácsolták nekünk, hogy ilyen esetben igyekezzünk nagynak és hangosnak tűnni, úgyhogy tüzet raktunk és kinyitottuk a sátrunkat.

A medvét ez nem tántorította el, nagyjából harmincméteres távolságból tovább figyelte a csapatot, amely a vadőr javaslatára síelni kezdett. – Nyolc vízhólyag lett a talpamon a nap végére, de öt óra alatt sikeresen lekopott a jegesmedve – emlékszik vissza Wynne-Hughes Veronika.

A csapat tizennyolc nap alatt 400 kilométert tett meg a befagyott tenger jegén, a semmi közepén. A –32 fokos hideg sem tekinthető épp mindennaposnak, Veronika azonban leginkább egy kiadós étkezést és zuhanyzást hiányolt az út alatt. Az expedíció tagjainak az igénybevételhez képest nagyon kevés, napi 3500 kalóriát sikerült bevinniük az előírt 6500 helyett.

A vállalkozást egy medveriasztó kutya is segíthette volna, akit Veronika kifejezetten védelmi célokra kapott. – Amikor viszont megjelentek a jegesmedvék, ő szépen aludt tovább. Egyszer pedig feltépte a szánomat, és kiette majdnem az összes kaját. Nem mondhatnám, hogy örök barátságot kötöttünk – mondja nevetve.

Az expedíció május 17-én ért véget, és Veronika most már csak arra vár, legyen elég támogatója, hogy novemberben egyedül elinduljon az Antarktiszra.