Megvalósult a nagykoalíció. Na jó, egyelőre nem a politikában, hanem a sörben – ami néhány éve még totálisan elképzelhetetlen volt, az a hétvégén meglátogatható a Szabadság téren: a legnagyobb hazai sörgyártók (multik) kéz a kézben jelentek meg a legkézművesebb magyarországi főzdékkel a Belvárosi Sörfesztiválon. És persze ott vannak az importőrök is, valamint két határon túli műhely. Az egyik, a Csíki Sör kettő az egyben: kézművesnek hirdeti magát, de a szorgos székely munkások naponta több kamionnyival elő tudnak belőle állítani a jókora csíkszentsimoni gyárban. A másik határon túli főzde a Felvidékről érkező Kaltenecker – érdemes őket is megkóstolni, jó kis malátaleveket gyártanak.
A Szabadság tér felé tartva azon gondolkodom, mikor is jártam arra utoljára. Talán télen, a Mangalica-fesztiválon. Jól is van így: a hidegben zsíros húsokat eszik az ember a szovjet hősi emlékmű alatt, a kánikulában pedig hideg sört kóstolgat arccal az amerikai nagykövetség felé, eredményes vízumlottózásról ábrándozva. De miért is menne máskor? Budapesten annyi jó hely van mostanában, hogy egy fél életet le lehet élni az ötödik kerület meglátogatása nélkül is.
Szóval kitört a sörbéke, a tér egyik oldalán ott sorakozik a Dreher, a Borsodi és a Heineken, velük szemben a sok kicsi, őket felsorolni is hosszú lenne. Két utca, két koncepció, köztük pedig sörpadok, boldog serivókkal.
A kézművesség mellett a másik varázsszó mostanában a készpénzmentesség, és paypassos bankkártya híján magam is kénytelen vagyok beállni G. Fodor kormányzati bulvárguru után a sorba, hogy Hellopay rendszerű plasztiklapot kérjek ötszáz forint letéti díj ellenében. Töltök rá ötezret, csak elég lesz egy sörözésre – ha megmarad belőle, visszaadják, nyugtatnak meg –, és belevetem magam a forgatagba. Épp a multisorra esem be, és örömmel látom, hogy itt végre van a soproni Ipából: jókat hallottam róla, de az általam látogatott élelmiszerboltokban nem árulják. Kiderül, hogy itt sem; pénzért (plasztiklappal) legalábbis nem, nyerni viszont lehet, ha jól válaszolok három kérdésre. De – és itt jön a csavar – azt is csak akkor, ha van poharam.
A vasárnap estig tartó fesztiválra ugyanis nincs belépőjegy, de sört csak az úgynevezett fesztiválpohárba csapolnak. Ezeket ezerkétszáz forintért lehet megvenni az árusoknál, és hogy teljes legyen a vásárlás élménye, háromféle alakból kell választanunk. Jókora sort állok ki a Főzdeparkban, hogy legyen poharam, és ha már ott vagyok a kasszánál, választok egy italt is, a Hoptop főzde Uluru fantázianevű ausztrál búzáját. (A kézműves sörökben egyébként a nevük a legjobb, a láthatatlan bikinitől a Távoli Galaxisig.)
Először a poharat fizetem, egy tabletszerű monitort tolnak elém, amelyen véletlenül megbökök valamit, így egyszázalékos jattot adok az ezerkétszáz forintos pohárra. Amikor a sört kellene kifizetnem, már egy automatikus tízszázalékos borra-, akarom mondani sörrevaló van beállítva, de a csapos megnyugtat: nyugodtan visszaállíthatom a csúszkát nullára. Jó kis pszichés hadviselés ez, érezd szarul magad, ha sajnálod tőlük az a nyamvadt tíz százalékot, így aztán kapok négy deci sört ezerszáz forintért.
A Borsodi sátra előtt már megy a privát „bulika”, két cigányzenész húzza a sörözők fülébe, hogy „rendes ember én már nem leszek”, miközben a nagyszínpadon egy Tsabu nevű zenész ad nemzetközi egyveleget. Ennék valamit, de a magyaros étkeket árusító etetőhelyen semminek sincs kiírva az ára. Amióta a Vörösmarty téri karácsonyi vásárban sikerült vennem egy kacsacombot háromezer-ötszáz forintért, óvatos vagyok az efféle árusokkal. Most is hagyom a sápadt kolbászaikat a fenébe, inkább veszek egy amerikai hotdogot nyolcszázért. Pontosabban nyolcszáznyolcvanért, mert tíz százalékos itt is a jatt – ugyanebből a hotdogból ennyi pénzért vagy ötöt adtak volna szerda este az IKEA-ban.
A sörök egyébként egész jók. Eszembe jut diákkorom kedvenc mondása, „a legjobb sör az ingyensör”, ezért visszamegyek a Sopronihoz, büszkén mutatva a poharam. A lányok sietnek, mert lejárt a munkaidejük, de a surranópályán még sikerült gyorsan és jól megválaszolni a három kérdést, elkérik az ímélcímemet, és máris kortyolhatom a multi tömeggyártású IPA-ját. Az Óvatos Duhaj meglepően finom sör, kellemes komlóízzel, és a 4,5 százalékos alkoholtartalma miatt nem fog úgy fejbe vágni sem, mint mondjuk a Monyo sörfőzde 10 százalékos Belgian Tripje.
Kezd beesteledni, a viprészben – minden fesztivál nélkülözhetetlen kelléke a nagydarab biztonsági őrökkel látványosan őrzött privát szektor – épp Rakonczai Imre kezd énekelni. Most múlik pontosan, majd Kicsi, gyere velem rózsát szedni – mielőtt elkezdené a nézését meg a járását, én is hazaindulok. Visszakérem a maradék pénzt – ezer forint maradt a betéti díjjal együtt –, és megpróbálom épségben hazavinni az elég drágán megvett söröspoharat. Lehet, hogy holnap is kijövök, bár gyaníthatóan hétvégén jóval nagyobb lesz a tumultus.
