A világ egyre több országában alakulnak turizmusellenes mozgalmak

A brit turisták egyébként mintha külön problémát jelentenének, de ez valószínűleg csak a számuk miatt van így.

Persze ha a számokat nézzük, valóban az lehet az érzésünk, hogy Spanyolországban már inkább „invázióról” lehet szó, mint turizmusról: az országot tavaly rekordszámú, 75,6 millió turista kereste fel. Ez meghaladja a 46 milliós spanyol népességet, ami persze rengeteg, de például Magyarországra tavaly a Magyar Turisztikai Ügynökség adatai szerint 21,4 millió turista érkezett, vagyis több mint kétszer annyian, ahányan vagyunk. A hozzánk érkezett vendégek tavaly 1291,6 milliárd forintot költöttek, a 2016-os magyar GDP 3,7 százalékát adva. A spanyol gazdaság tavaly 158,9 milliárd euróhoz jutott a turizmusból, ez a teljes GDP 14,2 százaléka, az iparág 2,7 millió embernek ad munkát.

Akkor most mi is a bajuk a spanyoloknak, mondhatnánk, de a helyzet ennél természetesen jóval összetettebb. Hogy – nem csak Spanyolországban – egyre többen érzik úgy, valóban „invázió” áldozatává váltak, annak több oka is van. A The Independent összeállítása szerint például a spanyolországi tiltakozások egyik gócpontjának számító San Sebastián 2011-ig, amikor az ETA baszk terrorszervezet letette a fegyvert, nem számított különösen népszerű célpontnak, azóta azonban ugrásszerűen nő minden évben a látogatók száma, a 180 ezres városban tavaly már kétmillióan fordultak meg. A nemzetközi turizmus trendjei is jelentős változást mutattak az elmúlt években, több folyamat is kumulálódott. Egyrészt az Egyiptomban, Tunéziában turisták ellen elkövetett merényletek miatt a korábban oda utazók jelentős része biztonságosabb európai helyeket kezdett el keresni a mediterráneumban. Másrészt világszerte egyre népszerűbbek a Földközi-tengerre szervezett hajós túrák, és ezzel együtt szintén globálisan egyre inkább az évente többszöri, de rövidebb utazások jellemzőek a korábbi egy-, két-, háromhetes nyári szabadságok helyett.

A The Guardian a New Economics Foundation turizmust elemző tanulmányát ismertetve azt írja, hogy az óceánjáró hajókkal utazókra és a „hosszú hétvégézőkre” egyaránt jellemző attitűd, hogy egy-egy városban csak a központot, a legfontosabb nevezetességeket nézik meg, a környékre már nem kíváncsiak, távolabbi helyeket nem keresnek fel. Így különösen az óceánjárós túrák kikötőiben (Barcelona, Dubrovnik, Velence, Palma de Mallorca, Valencia) jelent meg egy olyan tömeg, amelyik még az adott városban is koncentráltan van jelen jellemzően. Ha ehhez még hozzáadjuk, hogy a mediterrán világ városai általában kicsi, szűk utcákkal keresztezett óvárosokkal bírnak, máris beláthatjuk, hogy az elmúlt években történt változásokhoz valóban nehezen tudnak alkalmazkodni a helybeliek.

Főleg, ha a tágabb képet is megvizsgáljuk. Természetesen a spanyol, az olasz vagy a horvát gazdaság nehezen lenne meg a turizmus nélkül: a horvát GDP-hez tavaly 18 százalékkal járult hozzá a turizmus, ugyanez az arány Máltán 14,5, Cipruson 13 százalék volt. Csakhogy ez a fajta tömegturizmus sok helyen nem csak pozitív hatással van a helyi gazdaságra, hiszen hagyományos iparágak szűnnek meg, kis boltok zárnak be, ráadásul a többnyire all inclusive szolgáltatást nyújtó óceánjárók utasai gyakran nem is költenek helyben túl sokat. Ezenkívül bár természetesen imponáló adat a turizmusnak köszönhetően létrejött 2,7 millió spanyol munkahely, de azért a szférában az alacsony bérek, a kiszolgáltatottság, a rövid távú foglalkoztatás jellemző. És akkor még vegyük hozzá a korrupciót, amely „természetesen” minden érintett országban probléma: Spanyolországban számos hotel épült a tengerpartra engedély nélkül, Tenerifén pedig néhány „jól értesült” pont azelőtt vásárolt fel tengerparti telkeket, hogy Santa Cruz önkormányzata bejelentette: a területen nagyszabású fejlesztésekbe kezdenek – majd busás áron meg is vették hozzá a földet. (Igaz, itt legalább a felelősségre vonás megtörtént, és évekre börtönbe mentek a főkolomposok.)

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy akár Spanyol-, akár Olaszországban vagy Dél-Franciaországban egyre több helyen próbálják elérhetetlenné tenni a helyiek vagy a kisebb pénzű turisták számára a tengerpart egyes kiemelten népszerű részeit, holott a törvény szerint a tengerpart mindenkié, azt nem szabad lezárni. Az egyik elterjedt technika, hogy az élelmes „vállalkozó” „meggyőzi” a helyi önkormányzatot, hogy adjon neki jogot olyan strandszakasz létesítésére, ahol csak az fürödhet, aki drágán napozóágyat is bérel hozzá. (Ez egyébként kicsiben a Balaton-parton ugyanígy zajlik: nem csak egyre több szabadstrand szűnik meg, és semmi nem történik azért, hogy az állam betartassa a Balaton-törvény azon paragrafusát, miszerint a partnak bárki számára teljes szakaszában hozzáférhetőnek kell lennie, de Mészáros Lőrinc terjeszkedésével valószínűleg egyre több olcsó kemping, táborhely szűnik meg, hogy a helyükre zárt lakóparkok, üdülők épüljenek.)

Emellett az Airbnb szállásszolgáltatás a világ számos országában indított el dzsentrifikációnak nevezett folyamatot, vagyis a belvárosi bérlemények egyre drágábbak lesznek, így a kisebb pénzű lakosok kijjebb szorulnak. (Ez a folyamat egyébként Budapesten is zajlik.) És hogy tényleg egy legutolsó szempontot adjunk még az egészhez: a már hivatkozott New Economics Foundation-tanulmány szerzője, Duncan McCann szerint a tiltakozásokat az az általános jelenség is fűti, hogy mind többen érzik úgy: akár a kormányok, akár a helyi önkormányzatok nem az ő érdekeiket képviselik, hanem távoli, megfoghatatlan, de nagyon befolyásos gazdasági szereplőkéit, általános a kiábrándulás a hagyományos politikai erőkből.

Ebben a helyzetben a leginkább érintett városok vezetői más-más formában ugyan, de mindenhol a korlátozás eszközéhez folyamodtak. Dubrovnik vezetése – miután az ENSZ megfenyegette, hogy elveszik az óvárostól a világörökségi státust – kamerákat szerelt fel az óvárosba vezető utcákon, amelyekkel számolni tudják, hogy hányan vannak a városfalakon belül, és egy bizonyos létszám elérése esetén egyszerűen kiteszik a „Megtelt” táblát. Velencében idén nyáron kétezer helyi lakos tiltakozott amiatt, hogy az évi húszmilliós turistaforgalom, a hatalmas óceánjárók tönkreteszik a környezetet, elűzik a helyben lakókat (már csak 55 ezren maradtak), mire a város vezetése lépett: itt első körben megtiltották, hogy a belvárosban új szálláshelyeket alakítsanak ki, és „turistaszámlálók” alkalmazásával próbálják felmérni, hogy melyek az extrém módon zsúfolt kerületek.

Róma polgármestere az alkoholfogyasztás és az éjszakai élet korlátozásában látja az olasz főváros élhetőbbé tételének zálogát. Ennek jegyében idén nyáron Ottavia kivételével a 15 római kerületből 14-ben alkoholtilalmat vezettek be. Este tíztől üvegből nem lehet szeszes italt fogyasztani az utcákon, éjféltől pedig semmilyen más formában sem, a tilalmat megszegőket 150 eurós pénzbírsággal sújthatják. Szintén tíztől az üzletek nem is árulhatnak már alkoholt, éjjel kettőtől pedig még az egyébként nyitva tartó vendéglátóhelyek sem (ezek után valószínűleg úgyis bezárnak majd), a szabálysértőket 280 euróval büntetik.

A horvát Hvar szigetén a polgármester személyesen „fenyegette meg” az oda nagy számban bulizni járó brit fiatalokat, hogy mostantól nagyon szigorú pénzbüntetéssel számolhat az, aki botrányosan viselkedik az utcán. A britek egyébként mintha külön problémát jelentenének, de ez valószínűleg csak a számuk miatt van így: a Spanyolországba tavaly utazó 75,6 millió turistából 17,8 millió érkezett az Egyesült Királyságból. Aki már járt a budapesti belvárosban egy péntek vagy szombat éjszaka, az láthatta, hogy valóban elég ordenáré módon tudnak viselkedni időnként kellő mennyiségű alkohol után; tisztában vannak ezzel a brit hatóságok is, a brit rendőrség rendszeresen igyekszik kampányokkal felhívni a figyelmüket arra, hogyan kerülhetik el, hogy a nyaralás alatt bajba kerüljenek.

Egy népszerű utazási blog például hat tanácsot sorol fel, elkerülendő, hogy „hülye turistaként” kezeljenek és utáljanak minket. Ezek röviden: a) a reptéri ellenőrzéskor ne tartsuk fel a sort azzal, hogy közvetlenül a fémkereső kapu előtt kezdjük el előhalászni laptopunkat a csomagból, és ne vigyünk magunkkal nyilvánvalóan tiltott tárgyakat (fegyvert, szúróeszközt); b) lehetőleg ne igyuk le magunkat botrányosra már a repülőn odafelé; c) ha már ott vagyunk, mutassunk némi érdeklődést a helyiek iránt, vásároljunk helyi termékeket stb.; d) ne szelfizzünk percekig egy-egy nevezetesség, híres festmény előtt (és különösen ne verjük le közben a falról); e) ha Airbnb-t veszünk igénybe, ne feledjük, hogy lakótársaink nagy valószínűséggel átlagemberek, akik dolgozni járnak, így este aludni szeretnének a lakásukban, nem a mi bulizásunkat hallgatni; f) ne viselkedjünk „hülye amerikaiként”, aki soha nem tudja, mennyi borravalót kell adni helyben, és azt hiszi, a dollárját bárhol elfogadják. Tényleg ilyen egyszerű lenne?