2013 áprilisában Bangladesben egy nyolcemeletes épület dőlt össze. A Rana Plaza falai már napokkal korábban megrepedeztek, a földszinti üzletek, bankhelyiségek be is zártak, ám a magasabb emeleteken működő, több mint ötezer embert foglalkoztató ruhakészítő üzemek vezetői – miután a pláza tulajdonosa kijelentette, hogy az épület biztonságos – megfenyegették az alkalmazottakat, hogy ha nem mennek dolgozni, visszatartják a bérüket. Másnap reggel az épület összeomlott, több mint 1100-an meghaltak, 2500-an megsérültek. Az üzemben többek között a Mango, a Primark, a Walmart, a Benetton számára készültek ruhák.
A tragédia, amely a legtöbb áldozattal járó ipari baleset volt az elmúlt három évtizedben, felhívta a világ figyelmét arra, hogy igen nagy ára van az ész nélküli divatőrületnek, mert az indiai, bangladesi, kínai, kambodzsai ruhagyárakban dolgozó munkások nem egyszer a szó szoros értelemben belehalnak a munkájukba.
A divat meg persze gyorsan változik, és egyre több ruhát vásárolunk. A világ ruhaipari termelése 2000 és 2014 között megduplázódott, a gyártási ciklusok felgyorsultak, a legnagyobb (a luxusmárkák dizájnjainak megfizethető áron való másolására épülő) fast-fashion márkák , mint a spanyol Inditexhez tartozó Zara, évi több mint 20 kollekciót kínál, a svéd H&M 16-ot. Az már más kérdés, hogy a megvásárolt textilek jó részét nem is hordjuk, felmérések szerint
az új ruhadarabok átlagosan mindössze 5 hétig maradnak a szekrényünkben.
Az angol nők ruháinak jó része címkével együtt kerül a second hand boltokba. És nehogy azt higgyük, hogy a turkálókban minden darab gazdára talál. Legfeljebb a 10 százalékát veszik meg, csak az Egyesült Államokban évente 11 millió tonna textilhulladék keletkezik. A környezetszennyezést meglehetősen lazán kezelő távol-keleti országokban pedig hegyekben áll az eldobált textil, amely – mivel tele van műszállal – jó kétszáz évig még csak le sem bomlik.
Andrew Morgan brit televíziós rendező a bangladesi tragédia hatására utánajárt, hogy milyen körülmények között és mennyi fizetésért dolgoznak a nagy ruhagyártó cégek alkalmazottai. The True Cost – A valódi ár című filmjében megdöbbentő képsorokat látni a forróságban, vegyszergőzben, napi 16 órát robotoló, gyermekeiktől elszakított, éhbérért dolgozó nőkről.