Mindjárt ott vagyok! – Betegség-e a krónikus késés?

A késés rossz annak, aki elköveti, de annak is kellemetlen, aki elszenvedi. Vajon fejleszthető-e a pontosság?

Bizonyára mindenki környezetében akadnak krónikus késők (ha éppen nem mi magunk vagyunk azok). A várakozás közbeni fogadkozások, hogy „most már aztán tényleg soha többet”, a másik oldalon a kínos magyarázkodások mindenki számára kellemetlen helyzeteket teremthetnek. Kevés bosszantóbb dolog történhet velünk annál, mint hogy valaki várakozásra kényszerít. Pedig ebben az esetben sem feltétlenül arról van szó, hogy a másik elhatározta, szándékos önzőségével újra alaposan felbőszít. A késés pszichológiáját vizsgálva könnyen kiderülhet, hogy valami a szokványostól eltérően működik az ilyen ember fejében.

A krónikus későkről rendkívül rossz kép él bennünk, könnyen feltételezzük róluk, hogy életük kaotikus, rendezetlen, ők maguk faragatlanok és lusták. Pedig minden látszattal ellentétben tudatában vannak annak, hogy efféle viselkedésük könnyen tönkreteheti kapcsolataikat, viszonyaikat, akár pályafutásukat is.

Igen, valóban léteznek olyanok, akik élvezettel okoznak szenvedést a rájuk várakozóknak, de valójában a tipikus késők egyáltalán nincsenek kibékülve ezen tulajdonságukkal.

A késésnek léteznek társadalmilag elfogadott indokai is, például ha valaki balesetet szenvedett, netán valaki hirtelen rosszul lett vagy megbetegedett a környezetében. Akadnak azonban kimondottan irritáló indokok is, amikor például a késő azt sugallja, hogy annyira széles látókörűen gondolkozik, és olyan nagy globális problémák foglalkoztatják, amelyek miatt ilyesféle apróságokra már nem tud odafigyelni.

A krónikus késés azonban nem biztos, hogy jellemhiba, könnyen előfordulhat, hogy valaki akaratán kívül is ebbe az alaptípusba tartozik. Az ilyen emberekre általában jellemző, hogy optimisták, nehezen uralkodnak magukon, és keresik az izgalmakat. Ezek a személyiségbeli különbségek azt is befolyásolhatják, miként érzékeli valaki az idő múlását.

A BBC is foglalkozott a témával, és cikkében felidézi, hogy Jeff Conte pszichológiaprofesszor 2001-ben végzett kísérletet, amelyben A típusú (céltudatos, versengő) és B típusú (kreatív, szemlélődő, kíváncsi) emberekből állított össze két csoportot, majd azt vizsgálta, miként érzékelik ezek tagjai az idő múlását. Az előbbiek átlagosan 58 másodperc után mondták azt óra nélkül, hogy eltelt egy perc, míg az utóbbiak 77 másodpercről érezték azt, hogy az egypercnyi idő volt.

A rendszeresen késők sokat tesznek azért, hogy komoly csapást mérjenek saját magukra, ahogyan azt egyikük, Tim Urban szomorúan bevallja. El is nevezte a saját „fajtáját” krónikusan késő őrülteknek. Másikuk, egy londoni irodalomtanár arra panaszkodott, hogy hiába gondolkozik hetekig a gyerekekről írt jellemzésekről, és tesz bele mindent egy-egy ilyen irományba, mivel rendre túllépi a határidőket, azt gondolják róla, hogy nem is érdekli a dolog. Harriet Melotte londoni klinikai pszichológus és terapeuta szerint a késés gyakran lehet szorongás eredménye, ugyanis az aggodalmaskodó, alacsony önértékelésű emberek szívesen kerülnek el bizonyos szituációkat, illetve előszeretettel kritikusak saját képességeiket illetően, ami eredményezheti azt is, hogy többet „piszmognak” egy feladattal vagy annak ellenőrzésével. Az ebből származó depresszió pedig könnyedén lassíthatja a munkavégzésüket, vagyis további késéseket okozhat.

Linda Sapadin New York-i pszichológus, a Hogyan győzzük le a halogatást a digitális korban? című könyv szerzője mindezt azzal fejeli meg, hogy a krónikus késés gondolkodásbeli hiányosságokból fakad. Leegyszerűsítve úgy érvel, hogy aki halogat valamit, az alapvetően arra a félelemre koncentrál, amely a feladathoz vagy az ahhoz tartozó határidőhöz társul. Nem a félelem legyőzésén szorgoskodik, hanem a félelmet teszi meg magyarázkodása alapjának. Érvelésében gyakori szerepet kap a „de” kötőszó. Gyakran mond például ilyesmit az ember: „Szeretnék időben odaérni, de nem tudom, mit vegyek fel”, vagy „elkezdtem megírni a jelentést, de nem hiszem, hogy tetszeni fog a kollégáknak”.

Sapadin szerint ami a „de” után következik, az fontos csak igazán. Ő maga azt szokta javasolni a hozzá járóknak, cseréljék le a „de” kötőszót „és”-re, ugyanis a „de” elutasítást, tiltakozást fejez ki. Az „és” ezzel szemben határozottságot jelöl, így a feladat kevésbé lesz rémisztő, és nem tornyosul majd akadályként elénk.

A krónikus késéstől szenvedő Diana DeLonzor arról számolt be, úgy nézett szembe a problémájával, hogy megvizsgálta, mi az oka az állandó késésnek. Arra jutott, hogy azt az izgalmat keresi, ami a sietésből, a kapkodásból fakad. „Ahogy elkezdtem dolgozni a problémán, egyre inkább nőtt bennem a vágy, hogy megbízható emberré váljak. Szép lassan ez lett az elsődleges célom.”

Azért azoknak is maradt remény, akik rendszeresen várnak a későkre. A szakértők tanácsa szerint az idegeskedés, a harag nem segít, érdemesebb leültetni az illetőt, és elmondani neki, mi lesz, ha továbbra is késve érkezik. Például azt, hogy ha tíz percnél többet késik, nélküle ülünk be a moziba. Ha munkatársról van szó, azt, hogy a legközelebbi projektben nem vehet részt, ha nem készül el határidőre, és erről a főnök is tud majd.

A régi, berögzült rossz megszokások nehezen irthatók ki, de érdemes nekilátni a megoldásnak régi barátságaink, emberi kapcsolataink és munkahelyi békénk érdekében.