Újabb környezetbarát eszközt áldoztunk fel a kényelem oltárán

A visszaváltható szódáspatron magyar specialitás volt. Januártól nem gyártják többé.

Az elmúlt fél évszázadban folyamatosan csökkent a kereslet. Míg harminc-negyven esztendeje évi 300 millió darab kelt el, mostanra 10 millióra csökkent ez a szám.

A cserélhető patron magyar specialitás, kizárólag itthon értékesítette a vállalat. Mint mondják, más országokból nem lett volna költséghatékony visszagyűjteni. Érdekes adalék a történethez az is, hogy a magyarhoz hasonló mértékű egy főre eső patronfelhasználás sehol máshol nem volt jellemző. A nagy különbség egyrészt Magyarország szén-dioxid-gazdagsága, másrészt az országok közötti fejlettség különbözőségéből adódott. Külföldön közel sem olyan népszerű a patronnal készült szódavíz, mint hazánkban.

A palackozott ásványvíznek ellenállók 2018-tól az eldobható patronokat választhatják, amelyek borsos árukért cserébe 2 grammal több szén-dioxidot tartalmaznak. Vagy beruházhatnak egy szódagépre, ami ugyan sokba kerül, de a bele való cserélhető óriáspatron 70-80 liter vizet produkál, literenként 40-45 forintos költséggel.

Esetleg vásárolhatnak a szikvízgyártó kisiparosok visszaváltható szifonban árusított vizeiből. Bár az 1800-as évek végén 4500-5000 szikvízkészítő működött hazánkban, majd a szakma 1970-80-as évekbeli fénykorában 3500 család élt a mesterségből, ma már csak 1500 helyen gyártanak az országban szikvizet, és közel 10 ezer alkalmazottat foglalkoztatnak a különféle vállalkozási formákban működő üzemek.

Az európai uniós csatlakozás idején bizonytalanná vált az ipar léte és a szikvíz sorsa. Nem volt rá uniós szabályozás, úgy tűnt, a hullámvasútszerűen működő szakmának befellegzett. A szikvízkészítők ipartestülete azonban bevezettette a HACCP élelmiszer-biztonsági rendszert, amelynek révén megújult a géppark, és ma már újratölthető, higiénikus, környezetbarát műanyag palackokba töltik a szódavizet.

Sokan még mindig abban a tudatban vannak, hogy a szódavíz magyar találmány, hiszen néhány évvel ezelőtt hungarikummá is nyilvánították. Elsőként azonban egy Joseph Priestley nevű brit lelkész elegyített szén-dioxidot vízzel 1767-ben, igaz, az ő eljárása még nem volt alkalmas nagyipari gyártásra. Vele párhuzamosan többen is dolgoztak a víz buborékosításán. A svájci J. J. Schweppe az ő ötletétől ihletve dolgozta ki a Geneva Systemet, amelyre 1783-ban céget is alapított „Schweppes & Co.” név alatt. Ha azt is számításba vesszük, hogy a szódásszifont egy angol, Charles Plinth találta fel, felmerül a kérdés: mit tett hozzá a találmányhoz Jedlik Ányos, akit a Győrbe szállított balatonfüredi ásványvíz friss, mesterséges szénsavas vízzel való helyettesítése izgatott?

Mivel a szigorúan titkos svájci eljárás receptjéhez nem juthatott hozzá a bencés szerzetes, új megoldást eszelt ki, amely ráadásul olcsó, nagyüzemi gyártást tett lehetővé. Így indult el a hazai szódavízgyártás 1841-ben, Pest-Budán. Az ő nevéhez fűződik annak a csőnek az alkalmazása is, amely lehetővé teszi, hogy a szifon aljáról, a lehető legnagyobb szén-dioxid-tartalommal kerüljön a víz a poharakba.

A kezdetben főként orvosi eljárásban használt szikvízből villámsebesen közkedvelt üdítőital lett. A több mint ötvenféle fröccstípus mellett megjelentek a szódával hígított szörpök is. Innen már csak egy lépés volt az üdítőipar fellendülése, ami mostanra, úgy néz ki, a szódásszifonok vesztét okozza. A régimódi, míves üvegspricnik már csak egy-két igényes vendéglátóhelyen idézik stílusosan a múltat, és a jövő évtől a metálos rózsaszín, narancssárga vagy zöld színekben pompázó retró szifonok is búcsút inthetnek a visszaváltható patronoknak. Aki még ragaszkodik a fémes ízű, házilag bebuborékozott szódavízhez, külön erre a célra gyártott ajándék tömítésekkel tolhatja fel szifonjára az eldobható patronokat.

A globális természeti katasztrófa elkerüléséhez való hozzájárulás egy illúziója azonban ezzel éppúgy elillan, mint a pohárból a buborék. Bár a nem visszaváltható üres patronok értékesíthetők a hulladékfelvásárlóknál, vagy a szelektív hulladékgyűjtőkbe helyezhetők (a fém az egyik legértékesebb hulladékfajta, mivel végtelenszer újrahasznosítható), nem kevésbé terhelik a környezetet, mint a halomszám hazahordott és kukába dobott petpalackok.