Újabb környezetbarát eszközt áldoztunk fel a kényelem oltárán

A visszaváltható szódáspatron magyar specialitás volt. Januártól nem gyártják többé.

Miközben Ludovico Einaudi az Északi-sarkon leomló jégtömegek között zongorázva igyekszik felhívni a világ figyelmét a globális felmelegedés veszélyeire, és a National Geographic fotósának egy kukázó jegesmedve éhhalálát rögzítő felvételei sokkolják a közösségi oldalak használóit, úgy tűnik: Hollywood sztárjai és a Greenpeace aktivistái hiába kampányolnak azért, hogy felrázzák a fogyasztói közönybe süppedt társadalmat. A petpalackos ásványvizeket tonnaszám hazahordók menthetetlenül felülkerekedtek a környezettudatosabb, visszaváltható patronokkal szódázókkal szemben. Ez persze nem új hír, az viszont igen, hogy januártól az egyetlen magyar cég, amely még vállalta ezek előállítását, átáll az egyszer használatos patronok gyártására.

Azon túl, hogy jóval nagyobb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után a palackos ásványvizek fogyasztói, anyagilag sem járnak jól. Míg a legolcsóbból is körülbelül 46-50 forintra jön ki egy liter, addig ugyanennyi egy visszacserélhető patronnal töltött szifonból 31-40 forintért is elérhető volt. Eddig. Ezután azonban azok, akik szódásüveggel igyekeznek minimalizálni az egy főre jutó környezetromboló csomagolásfelhasználást, egy liter buborékos vízért ennek háromszorosát, 100-125 forintot kell fizessenek, ami nagyjából 50 százalékkal drágább a palackozott ásványvizeknél.

A világ patrongyártói között is vezető szerepet betöltő Liss Kft. azért döntött a visszacserélhető termékek gyártásának megszüntetése mellett, mert míg munkaerejének 5 százalékát foglalta le, bevételnek csak 2-3 százalékát tette ki az ebből származó összeg.

A cég, amely korábban kampányt indított a termékek népszerűségvesztésének megállítására, állásfoglalásában így fogalmazott: „Sajnos a sok új lehetőség hatására  a fogyasztók felhagytak a megszokott patron használatával. A fél évszázados technológia életben tartásához már nem elegendő a hagyománytisztelet. Ha a visszaváltható patronok gyártósorát korszerűsítenénk, akkor sem lenne olcsóbb a végeredmény. Ráadásul külföldön mindenütt a nem visszaváltható patron van forgalomban.”

Az elmúlt fél évszázadban folyamatosan csökkent a kereslet. Míg harminc-negyven esztendeje évi 300 millió darab kelt el, mostanra 10 millióra csökkent ez a szám.

A cserélhető patron magyar specialitás, kizárólag itthon értékesítette a vállalat. Mint mondják, más országokból nem lett volna költséghatékony visszagyűjteni. Érdekes adalék a történethez az is, hogy a magyarhoz hasonló mértékű egy főre eső patronfelhasználás sehol máshol nem volt jellemző. A nagy különbség egyrészt Magyarország szén-dioxid-gazdagsága, másrészt az országok közötti fejlettség különbözőségéből adódott. Külföldön közel sem olyan népszerű a patronnal készült szódavíz, mint hazánkban.

A palackozott ásványvíznek ellenállók 2018-tól az eldobható patronokat választhatják, amelyek borsos árukért cserébe 2 grammal több szén-dioxidot tartalmaznak. Vagy beruházhatnak egy szódagépre, ami ugyan sokba kerül, de a bele való cserélhető óriáspatron 70-80 liter vizet produkál, literenként 40-45 forintos költséggel.

Esetleg vásárolhatnak a szikvízgyártó kisiparosok visszaváltható szifonban árusított vizeiből. Bár az 1800-as évek végén 4500-5000 szikvízkészítő működött hazánkban, majd a szakma 1970-80-as évekbeli fénykorában 3500 család élt a mesterségből, ma már csak 1500 helyen gyártanak az országban szikvizet, és közel 10 ezer alkalmazottat foglalkoztatnak a különféle vállalkozási formákban működő üzemek.

Az európai uniós csatlakozás idején bizonytalanná vált az ipar léte és a szikvíz sorsa. Nem volt rá uniós szabályozás, úgy tűnt, a hullámvasútszerűen működő szakmának befellegzett. A szikvízkészítők ipartestülete azonban bevezettette a HACCP élelmiszer-biztonsági rendszert, amelynek révén megújult a géppark, és ma már újratölthető, higiénikus, környezetbarát műanyag palackokba töltik a szódavizet.

Sokan még mindig abban a tudatban vannak, hogy a szódavíz magyar találmány, hiszen néhány évvel ezelőtt hungarikummá is nyilvánították. Elsőként azonban egy Joseph Priestley nevű brit lelkész elegyített szén-dioxidot vízzel 1767-ben, igaz, az ő eljárása még nem volt alkalmas nagyipari gyártásra. Vele párhuzamosan többen is dolgoztak a víz buborékosításán. A svájci J. J. Schweppe az ő ötletétől ihletve dolgozta ki a Geneva Systemet, amelyre 1783-ban céget is alapított „Schweppes & Co.” név alatt. Ha azt is számításba vesszük, hogy a szódásszifont egy angol, Charles Plinth találta fel, felmerül a kérdés: mit tett hozzá a találmányhoz Jedlik Ányos, akit a Győrbe szállított balatonfüredi ásványvíz friss, mesterséges szénsavas vízzel való helyettesítése izgatott?

Mivel a szigorúan titkos svájci eljárás receptjéhez nem juthatott hozzá a bencés szerzetes, új megoldást eszelt ki, amely ráadásul olcsó, nagyüzemi gyártást tett lehetővé. Így indult el a hazai szódavízgyártás 1841-ben, Pest-Budán. Az ő nevéhez fűződik annak a csőnek az alkalmazása is, amely lehetővé teszi, hogy a szifon aljáról, a lehető legnagyobb szén-dioxid-tartalommal kerüljön a víz a poharakba.

A kezdetben főként orvosi eljárásban használt szikvízből villámsebesen közkedvelt üdítőital lett. A több mint ötvenféle fröccstípus mellett megjelentek a szódával hígított szörpök is. Innen már csak egy lépés volt az üdítőipar fellendülése, ami mostanra, úgy néz ki, a szódásszifonok vesztét okozza. A régimódi, míves üvegspricnik már csak egy-két igényes vendéglátóhelyen idézik stílusosan a múltat, és a jövő évtől a metálos rózsaszín, narancssárga vagy zöld színekben pompázó retró szifonok is búcsút inthetnek a visszaváltható patronoknak. Aki még ragaszkodik a fémes ízű, házilag bebuborékozott szódavízhez, külön erre a célra gyártott ajándék tömítésekkel tolhatja fel szifonjára az eldobható patronokat.

A globális természeti katasztrófa elkerüléséhez való hozzájárulás egy illúziója azonban ezzel éppúgy elillan, mint a pohárból a buborék. Bár a nem visszaváltható üres patronok értékesíthetők a hulladékfelvásárlóknál, vagy a szelektív hulladékgyűjtőkbe helyezhetők (a fém az egyik legértékesebb hulladékfajta, mivel végtelenszer újrahasznosítható), nem kevésbé terhelik a környezetet, mint a halomszám hazahordott és kukába dobott petpalackok.