Laposa, Nyakas, Homoky és még sorolhatnánk azokat a nagynevű pincészeteket, ahol a borok alkotásában kulcsfontosságú szerepet töltenek be a nők. Pedig hajnalban kelni, sokszor éjszaka is talpon maradni, szüretet vezényelni, birtokot irányítani nem könnyű feladat. Szabó Edit Gyengébb? Nem! című interjúkötetében 26 borásznőt mutat be, akik állítják, soha nem választanának más foglalkozást, mert a borkészítés számukra élethosszig tartó szerelem.
Az Etyek–Budai borvidék egyik legismertebb pincészete, a Nyakas, a Gerecse hegység egyik nyúlványáról kapta a nevét. A pincészet borászati vezetője, Nyúlné dr. Pühra Beáta szerint három dolog nélkülözhetetlen a jó bor készítéséhez: az alázat, a szaktudás és a szakma szeretete. Beáta a kertészeti egyetem szőlész-borász szakán végzett, doktori értekezését a pezsgő alapborokról írta. Pályája elején egy szekszárdi pincészetbe jelentkezett borásznak. Úgy tűnt, fel is veszik, ám az utolsó pillanatban kiderült, hogy a külföldi tulajdonos félreolvasta a nevét, a Beátát Bélának értette. Sajnálkozva közölték, hogy ők nőket legfeljebb takarítóként vagy laboránsként alkalmaznak. A Hernyák pincészetnél már nem jelentett gondot az, hogy nő, ahogy később a Nyakasnál sem. Ma is férfiak között dolgozik, vezetőként. Mostanában az jelenti számára az egyik legnagyobb kihívást, hogy a munka mellett a három gyermekére is maradjon ideje. Beáta 2016-ban a Magyar Bor Akadémia az Év Bortermelője Magyarországon jelöltjei közül bekerült az első tízbe. Néhány hónapja a Promontorium Borlovagrend és a Magyar Borakadémia is felvette rendes tagjai közé.
Homoky Dorka Tállyán – állítólag Európa mértani közepén – született, tősgyökeres borászcsaládban. Már a dédnagyapja is szőlészettel foglalkozott, 1886-ban készült az az édes szamorodni, amelynek a címkéje a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében is látható. A pincészetükben a mai napig őriznek olyan palackokat, amelyekben a dédapa által készített borok vannak.
Dorka kamaszként még nem volt biztos benne, hogy folytatni szeretné-e a családi hagyományt. Érettségi után film és filozófia szakra jelentkezett az ELTE-re. Aztán egy februári napon éppen az egyetemről utazott hazafelé, amikor az egyik kanyarból megpillantotta a Tokaji-hegységet, és villámcsapásként érte a felismerés: borász szeretne lenni. – El kellett távolodnom a szőlőtől, hogy visszataláljak hozzá – meséli. Otthon azzal a feltétellel kapott öt-hat sor szőlőt a szüleitől, hogy készítse el, palackozza le, és adja is el. Nem okozott csalódást: kétezer palackot vettek meg az első borából. – Tállyán sosem, de borkóstolókon többször előfordult, hogy nem hitték el, hogy – fiatal lány létemre – valóban én készítem a borokat – meséli. Dorka szerint Magyarországon bár – a több évtizedes lemaradás ellenére – gyorsan fejlődik a borkultúra, a vendéglők közül is egyre több „neveli” a hozzá járó vendégeket, de még mindig előfordul vásárokon, hogy a tokaji pincészetek standjánál édes vörösborokat keresnek.
A Balaton-parti hegyek fejedelmének is nevezett Badacsony lankáin, a bazaltorgonák közelében elhelyezkedő Laposa Birtok vezetői – Laposa Zsófi és Laposa Bence – néhány évvel ezelőtt vették át szüleiktől a borászat irányítását. A testvérpár másodgenerációs borász, felmenőik apai ágon kádárok voltak. Édesapjuk törte meg a hagyományt: tájrendező mérnök volt, aztán – eleinte csak hobbiból – borászkodni kezdett. Zsófi szerint akinek kötelező volt fiatalon szőlőt kapálni, felnőttként általában igyekszik minél távolabb kerülni a szőlőhegytől. Tőlük senki sem várta el, hogy borászok legyenek, talán éppen ez az oka, hogy ő és a bátyja megszerették a szakmát. Bence költözött hamarabb Badacsonyba, Zsófi pedig öt éve, miután Bordeaux-ban, a világ egyik legjobb borászati egyetemén megszerezte a diplomáját. – A borászatban egy kicsit minden Bordeaux-ból ered – mondja. Franciaországban a gyerekek is tudják, hogy melyik bort milyen pohárból kell inni, ismerik a tipikus bor–étel-párosításokat, fel tudják sorolni a borvidékeket, az alapvető borfajtákat. Laposa Zsófi szerint Magyarországnak a bortermelés szempontjából kitűnőek a természeti adottságai, a technológiai háttér, a szaktudás is elérhető, ám a közösségi marketingen még volna mit javítani. Mindenesetre jó jel, hogy a fiatalok számára a borászszakma egyre vonzóbb.
A könyv szerzője, Szabó Edit 15 éve kíséri figyelemmel a hazai borászati életet. Szerinte a női borászok – akik egyre többen vannak – azért is különlegesek, mert nemcsak a szőlőben, hanem a konyhában, a gyerekszobában is helyt állnak. Nagyszerű borokat készítenek, sikeresek, példaképek, érdemes megismerni őket. A Dancsecs Ferenc fotóival illusztrált könyvben 52 bort és ugyanennyi, hozzájuk illő étel receptjét is megismerhetik az olvasók.
