Miért büntetik a János-kórház betegeit?

A budai intézmény állapota helyenként „brutális és borzalmas”. A szegény és magányos emberek élete pedig könnyen veszélybe kerülhet.

Ketten várunk a folyosón, félhomály van, kint sűrű, hideg éjszaka. Kívülről nézve én tűnhetnék nyugtalanabbnak, pár percenként felpattanok, mintha indulnom kellene valahova, elmegyek a lépcsőházig, majd vissza. Leülök, nézem, amint a radiátor aljából kicsepegő víz éles kontúrt vág a portól opálos fekete járólapra. Aztán megint fel és vissza. Eszembe jut, olyan vagyok, mint egy házőrző, aki időről időre körbejárja területét. Sorstársam is feláll, elindul a műtő felé, beles a sebészöltözőbe a résnyire nyitva hagyott ajtón, leírja a saját körét, majd visszaül. Aztán újra feláll, elindul az én felségterületem felé, belép, de aztán visszafordul, leül.

Sérült hozzátartozóját már műtik, az enyémet csak fogják valamikor. Este nyolc körül telefonált egy szemtanú, hogy baleset történt, a főútról jobbra kanyarodó autós nem adta meg az elsőbbséget, és meg is lett a baj. Az arra járók rácáfoltak az előítéletekre, többen megálltak, segítettek, azonnal hívták a mentőket. A gyorsan odaérő rendőrökkel húsz perc várakozás után úgy döntenek, mivel a 72 éves sérült eszméleténél van, feje, gerince a jelek szerint nem sérült, inkább felviszik húsz méterre lévő lakásába, mintsem hagyják a hideg és nedves földön feküdni. A mentő még sehol. A lakásban három rendőr és még hat idegen ember, egyikük a gázoló. A sérült széken ül, lába ripityára törve. A mentő még sehol. Az őrmesterek rögzítik a tanúvallomásokat, elkészül a jegyzőkönyv, háromszor is megsürgetik rádión a segítséget. De a mentők még sehol. Várunk, társalgunk, a rendőrök közvetlenek, beszédesek, egyikük vidéki gyerekkoráról is mesél, meg hogy múltkor egy öngyilkosjelölt mellett várt ötven percet, mire az OMSZ (Országos Mentőszolgálat) kiért. Másfél óra (!) telik el, mire hozzánk is megérkeznek.

Belépnek a lakásba a piros ruhás emberek, elöl a mentőorvos, aki a szobához érve odaveti a rendőröknek:

– Na, már azt hittük, valami sürgős.

Majd számonkéri őket a többszöri sürgetésért. – Minek hoztátok el a helyszínről? Ennyi erővel be is vihettétek volna – folytatja indulatosan, mire a rendőrök is közbeszólnak, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Kicsivel több empátiát kérnek.

Aztán csak beérünk a budai Szent János Kórházba, egészen a legfelső részen lévő traumatológiára megy a mentő. Meglepően rövid várakozás, gyors kivizsgálás, röntgen, majd a kezelőből kilépő beteghordó lakonikusan odaveti: „Marad.”

Nyolc napon jóval túl gyógyuló sérülés, többszörös törés, operáció szükséges – végül is ha az OMSZ-en múlik, ezzel tényleg nyugodtan fekhetett volna még pár órát a jéghideg aszfalton a sérült. Este tizenegy is elmúlik, az egyik ügyeletes orvos azt mondja: most őrzőbe kerül, de valószínűleg még az éjszaka megműtik. A többi beteg főleg idős ember, többségük kísérő nélkül, gurulós ágyon fekve várja vacogva a sorsát. Néha valamelyiküket elviszik a röntgenbe, majd visszatolják, így telnek a percek.

A sérültekkel teli lenti folyosóról a szürke, belül jéghideg liften felvisznek minket az elsőre, elkezdődik a várakozás, a hosszú várakozás. Enni, inni nem lehet, hiszen mindjárt műtét. Hajnali fél négykor már majdnem összeesem, hajnali öt óta talpon, csak elcsípek egy doktornőt: mégis, mire számítsunk?

– Reggelig semmire. Tizenkét órája operálunk, most bezárt a műtő. – De mégis mikor operálják? – kérdezem. Nem tudja. Majd. Tizenhat óra telik el összesen, mire végre beviszik, összeszegecselik, és az osztályra kerül. A baleseti sebész főorvos precíz, határozott, megnyerő ember, úgy tűnik, remek munkát végzett.

Az operációk után azzal szokás nyugtatni a betegeket, hogy túl vannak a nehezén, most már a lábadozás következik, minden nappal könnyebb lesz a mozgás, enyhül a fájdalom. Ez önmagában igaz is, de a következő napokat túl is kell élni. Nem a sérülés súlyossága jelent csak a kockázatot, hanem hogy ki látja el, ki gondozza ezeket a főként idős embereket, ameddig magatehetetlenek, vagy legalábbis mozgásképtelenek.

– Mit játszott a Real Madrid, nem tudja esetleg? – kérdezi a kilencvenkét éves Ani néni, aki lábsérülés miatt fekszik a traumán. Az asszony szellemileg kifejezetten friss, a sportról hamar politikára terelődik a szó, a kórházak és a stadionok viszonyára. Látogatják hozzátartozói, visznek neki gyümölcsöt, segítenek az étkezésben. De mi a helyzet a magányosokkal?

A reggeli és a vacsora általában egy szelet margarinos kenyér valamilyen nem túl bizalomgerjesztő felvágottal. Az ebéd megnyerőbb, zöldségleves – szinte mindennap – és valamilyen húsétel, többé-kevésbé ehető kiadásban. És ha a beteg megeszi, megeszi, ha nem, akkor nem – a személyzetnek arra láthatóan nincs kapacitása, hogy a nehezen mozgó vagy csak egyszerűen makacsul étvágytalan embereket jóllakassa. A folyadékbevitellel hasonló a helyzet. Igaz, több idős ápoltnak is látunk bekötve infúziót.

Az egyik törött lábú, idősebb beteg ki szeretne menni a vécére, nem akarja a rátett és csak ritkán cserélt pelenkába végezni a dolgát. Hozzátartozója a személyzettől kér segítséget, mire azt a választ kapja: keressen a folyosón tolószéket, és vigye ki. Aztán pár ezer forint a zsebbe, és előkerül egy szobavécé is. Ami utána következik, megalázó a betegnek, a szobatársaknak, hozzátartozónak. Paraván, segítség nincs. A hideg levegő ujjnyi résen át ömlik a szobába, ez enyhít a szagon.

Több beteggel beszélgetünk, a kórteremben is gyakran cserélődnek a sérültek. Mindannyian panaszkodnak a stílusra, hogy a nagy kapkodásban az ápolók gyakran durván beszélnek velük. Egyikük úgy fogalmaz, olyan, „mintha rabok lennénk, ők meg a börtönőrök”. Hogy nyugodtabb legyen az éjszaka, esténként fájdalomcsillapítót és nyugtatót (Frontin) visznek körbe, utóbbi a fel nem mért mellékhatások miatt olykor a várttal ellentétes hatást vált ki. A betegek többsége azt mondja, nem irigyli és a feszültségek ellenére valahol sajnálja is az itt dolgozókat, sokszor nekik sincs könnyű dolguk a nem együttműködő vagy a mentális problémái miatt a fél éjszakát végigkiabáló, mindenért nővért hívó betegekkel. Leterheltek, keveset keresnek – ez azonban nem az éppen segítségre szoruló, kiszolgáltatott emberekre tartozik. A rendszer, a politika felelős – összegzi mindenki a bajok eredőjét.

Az orvosok szaktudására nem hallunk panaszt, arra viszont igen, hogy keveset látni őket. A „nagyüzemet” látva persze ezen kár meglepődni. Több, a kórházban tevékenykedő vagy egykor ott dolgozó emberrel beszélgetve arra jutunk: a doktorok többsége valóban jó szakember, de túl magas az átlagéletkor, és főként a nagy tekintélyű főorvosok között akadnak olyanok, akik tudományos fokozataikat és megannyi más címüket nem a gyakorlati tudásuknak vagy a hatékonyságuknak köszönhetik. (Ezt a megállapítást nem a traumatológiáról hallottuk, az ottani orvosokkal kapcsolatban egybehangzóan azt mondták: jók a szakmájukban, ami a műtőben mutatkozik meg leginkább. Ami a sikeres operáció után következik, abból már kevésbé veszik ki a részüket.)

A hazai kórházakról az utóbbi időben – főleg a sürgősségi osztályokról – számos rémtörténet vált ismertté. A felesleges szenvedésért, sőt emberek haláláért nyilván sok tényező felelős: a szakemberhiány, a mentők lassúsága és olykor akár a tényleges emberi tényezők: az apátia, kiégettség, az empátia hiánya. Nem lenne igazságos csak a Szent János Kórházon és annak dolgozóin elverni a port, főleg olyan hibákért és hiányosságokért, amelyeknek felelősei valóban politikai szinten keresendők. A budai intézményben – amely fővárosi elhelyezkedése miatt nem jutott olyan uniós forrásokhoz, mint a többi felújított vidéki kórház – azonban az egészségügyet sújtó problémák sora érhető tetten. A kórház állapotát a térség fideszes képviselőjelöltje, Gulyás Gergely is „brutálisnak és borzalmasnak” minősítette, és e megállapítását sok-sok személyes tapasztalat után nem tudjuk tompítani.