Miért büntetik a János-kórház betegeit?

A budai intézmény állapota helyenként „brutális és borzalmas”. A szegény és magányos emberek élete pedig könnyen veszélybe kerülhet.

Aztán csak beérünk a budai Szent János Kórházba, egészen a legfelső részen lévő traumatológiára megy a mentő. Meglepően rövid várakozás, gyors kivizsgálás, röntgen, majd a kezelőből kilépő beteghordó lakonikusan odaveti: „Marad.”

Nyolc napon jóval túl gyógyuló sérülés, többszörös törés, operáció szükséges – végül is ha az OMSZ-en múlik, ezzel tényleg nyugodtan fekhetett volna még pár órát a jéghideg aszfalton a sérült. Este tizenegy is elmúlik, az egyik ügyeletes orvos azt mondja: most őrzőbe kerül, de valószínűleg még az éjszaka megműtik. A többi beteg főleg idős ember, többségük kísérő nélkül, gurulós ágyon fekve várja vacogva a sorsát. Néha valamelyiküket elviszik a röntgenbe, majd visszatolják, így telnek a percek.

A sérültekkel teli lenti folyosóról a szürke, belül jéghideg liften felvisznek minket az elsőre, elkezdődik a várakozás, a hosszú várakozás. Enni, inni nem lehet, hiszen mindjárt műtét. Hajnali fél négykor már majdnem összeesem, hajnali öt óta talpon, csak elcsípek egy doktornőt: mégis, mire számítsunk?

– Reggelig semmire. Tizenkét órája operálunk, most bezárt a műtő. – De mégis mikor operálják? – kérdezem. Nem tudja. Majd. Tizenhat óra telik el összesen, mire végre beviszik, összeszegecselik, és az osztályra kerül. A baleseti sebész főorvos precíz, határozott, megnyerő ember, úgy tűnik, remek munkát végzett.

Az operációk után azzal szokás nyugtatni a betegeket, hogy túl vannak a nehezén, most már a lábadozás következik, minden nappal könnyebb lesz a mozgás, enyhül a fájdalom. Ez önmagában igaz is, de a következő napokat túl is kell élni. Nem a sérülés súlyossága jelent csak a kockázatot, hanem hogy ki látja el, ki gondozza ezeket a főként idős embereket, ameddig magatehetetlenek, vagy legalábbis mozgásképtelenek.

– Mit játszott a Real Madrid, nem tudja esetleg? – kérdezi a kilencvenkét éves Ani néni, aki lábsérülés miatt fekszik a traumán. Az asszony szellemileg kifejezetten friss, a sportról hamar politikára terelődik a szó, a kórházak és a stadionok viszonyára. Látogatják hozzátartozói, visznek neki gyümölcsöt, segítenek az étkezésben. De mi a helyzet a magányosokkal?

A reggeli és a vacsora általában egy szelet margarinos kenyér valamilyen nem túl bizalomgerjesztő felvágottal. Az ebéd megnyerőbb, zöldségleves – szinte mindennap – és valamilyen húsétel, többé-kevésbé ehető kiadásban. És ha a beteg megeszi, megeszi, ha nem, akkor nem – a személyzetnek arra láthatóan nincs kapacitása, hogy a nehezen mozgó vagy csak egyszerűen makacsul étvágytalan embereket jóllakassa. A folyadékbevitellel hasonló a helyzet. Igaz, több idős ápoltnak is látunk bekötve infúziót.

Az egyik törött lábú, idősebb beteg ki szeretne menni a vécére, nem akarja a rátett és csak ritkán cserélt pelenkába végezni a dolgát. Hozzátartozója a személyzettől kér segítséget, mire azt a választ kapja: keressen a folyosón tolószéket, és vigye ki. Aztán pár ezer forint a zsebbe, és előkerül egy szobavécé is. Ami utána következik, megalázó a betegnek, a szobatársaknak, hozzátartozónak. Paraván, segítség nincs. A hideg levegő ujjnyi résen át ömlik a szobába, ez enyhít a szagon.

Több beteggel beszélgetünk, a kórteremben is gyakran cserélődnek a sérültek. Mindannyian panaszkodnak a stílusra, hogy a nagy kapkodásban az ápolók gyakran durván beszélnek velük. Egyikük úgy fogalmaz, olyan, „mintha rabok lennénk, ők meg a börtönőrök”. Hogy nyugodtabb legyen az éjszaka, esténként fájdalomcsillapítót és nyugtatót (Frontin) visznek körbe, utóbbi a fel nem mért mellékhatások miatt olykor a várttal ellentétes hatást vált ki. A betegek többsége azt mondja, nem irigyli és a feszültségek ellenére valahol sajnálja is az itt dolgozókat, sokszor nekik sincs könnyű dolguk a nem együttműködő vagy a mentális problémái miatt a fél éjszakát végigkiabáló, mindenért nővért hívó betegekkel. Leterheltek, keveset keresnek – ez azonban nem az éppen segítségre szoruló, kiszolgáltatott emberekre tartozik. A rendszer, a politika felelős – összegzi mindenki a bajok eredőjét.

Az orvosok szaktudására nem hallunk panaszt, arra viszont igen, hogy keveset látni őket. A „nagyüzemet” látva persze ezen kár meglepődni. Több, a kórházban tevékenykedő vagy egykor ott dolgozó emberrel beszélgetve arra jutunk: a doktorok többsége valóban jó szakember, de túl magas az átlagéletkor, és főként a nagy tekintélyű főorvosok között akadnak olyanok, akik tudományos fokozataikat és megannyi más címüket nem a gyakorlati tudásuknak vagy a hatékonyságuknak köszönhetik. (Ezt a megállapítást nem a traumatológiáról hallottuk, az ottani orvosokkal kapcsolatban egybehangzóan azt mondták: jók a szakmájukban, ami a műtőben mutatkozik meg leginkább. Ami a sikeres operáció után következik, abból már kevésbé veszik ki a részüket.)

A hazai kórházakról az utóbbi időben – főleg a sürgősségi osztályokról – számos rémtörténet vált ismertté. A felesleges szenvedésért, sőt emberek haláláért nyilván sok tényező felelős: a szakemberhiány, a mentők lassúsága és olykor akár a tényleges emberi tényezők: az apátia, kiégettség, az empátia hiánya. Nem lenne igazságos csak a Szent János Kórházon és annak dolgozóin elverni a port, főleg olyan hibákért és hiányosságokért, amelyeknek felelősei valóban politikai szinten keresendők. A budai intézményben – amely fővárosi elhelyezkedése miatt nem jutott olyan uniós forrásokhoz, mint a többi felújított vidéki kórház – azonban az egészségügyet sújtó problémák sora érhető tetten. A kórház állapotát a térség fideszes képviselőjelöltje, Gulyás Gergely is „brutálisnak és borzalmasnak” minősítette, és e megállapítását sok-sok személyes tapasztalat után nem tudjuk tompítani.