Az öreg Tél távozni készül… Eljárt felette az Idő, tehát mennie kell, hogy egyszer majd visszajöhessen.
Bármerre nézek, minden halottan, kopottan egyszínű. Csak egy-egy fagyott hófolt emlékeztet hideg mementóként arra, mi is volt itt nem is olyan régen. Csak a vetések zöldje kandikál ki reményt keltően a szürke földből, keresve az utat messze az ég felé. Egy csapat fenyőrigó rebben el felettem, vidáman, szinte kacarászva, fekete varjak elégedetlenkednek a fák tetején, és odébb két ölyv vitorlázik a magasban, miközben egymást szólongatják…
A szél ismét máshonnan próbálkozik, úgyhogy hátradőlök, mert itt ma már nem sok keresnivalóm van. Mindenfelé elvitte „jó híremet”: itt van, erre jár. A puskát betámasztom a les sarkába, hadd pihenjen, ma már úgysem lesz dolga, magam pedig belebújok a kabátomba, olyan mélyre, amennyire csak lehet, mert meghűlt a levegő. Bár már nem az a keményen fagyos, az a jegesen csontig hatoló, hanem inkább csak megtört és megfáradt, mint az öregember szorítása: erős ugyan, de üres és hanyatló. Aztán mintha árnyékok suhannának a távolban…
Óvatosan, meg-megállva, lépésről lépésre közelednek az aprócska rét felé. Vaddisznók. Még szabad szemmel is láthatók, de a biztonság kedvéért felveszem a messzelátót. Egy hatalmas, mindenórás koca vezeti süldőit. Csendesen felébresztem a sarokban szendergő puskámat, és már a céltávcsövön keresztül nézem őket. Ekkor az a rakoncátlan puskaszíj aláhull, és halkan koppanva megérinti a rideg les gyalulatlan oldalát. A koca megtorpan, és mögötte a fekete sereg is befékez. Állnak mozdulatlanul, mint a vászonra álmodott csendélet. Kitágulnak az érzékszervek, megfeszülnek az izmok, robbanásig fokozódik a csend. A koca magasra emeli a fejét, és fújtatva, nagyokat lélegzik. Látni ugyan nem lát, de tudja, hogy ott vagyok. Ösztönei éberek, és veszélyt sugallnak.
Egyre jobban sötétedik, és már alig látok valamit, de talán most még lőhetnék… A kocát ugyan semmi pénzért, de a süldők közül egyet szívesen… Majd elreppen a pillanat, megtörik a várakozás, vége az idegek feszülésének. A koca mordul egyet, és mint a szellemek, hang nélkül eltűnnek a sűrűben, pont úgy, ahogyan jöttek.
Leengedem a puskát, hagyom, hogy idegszálaim megnyugodjanak, majd lassan elindulok. Pár lépés után mellém lép az öreg Tél, és jön mellettem szótlanul. Elkísér egészen a kapuig, megbiccenti ősz fejét, és tovább-ballag, mert nincs már maradása, hiszen ő is látta, amit én: a zöld vetés felett önfeledten táncolni a megcsillanó reményt, amit úgy hívunk, hogy Tavasz.
