Valahol a távolban megszólal egy óra. Amolyan régi, öreg, békebeli vekker. Ébresztőt csörömpöl. És a festő dolgozni kezd. A rég nem hallott, fura hangra az öreg Föld még alvást színlelve ugyan, de forgolódik egy darabig az avar lepte, hófoltos paplanja alatt, majd sóhajt egy nagyot, és ledobja magáról a tél szőtte, jég rágta, megkopott, régi takarót. És a csoda megtörténik, szín kerül a vászonra.
Egyszerre minden tele lesz élettel, élni akarással, reménnyel, jókedvvel. Mások lesznek a fények, az ízek, az illatok. A rigók kedvesebben, harsányabban csattognak, az apró cinkék serényebben szöszmötölnek a hajnali derengésben, a zöld vetéseken pedig frakkos szarkák ugrálva parádéznak versenyt tolvaj társaikkal. De tüsténkedik már a csuszka, a citromsármány, a halkan pipitelő vörösbegy is, és valahol a messzi távolban szorgos tarka harkály munkájának ütemes dallamát sodorja szerteszét a rakoncátlanul rohangáló tavaszi szellő.
Virágba borul a mogyoró, a fűz, a nyár. Az avar alól félve kandikál ki a vadjácint, amott ibolya kéklik, a hóvirág pedig még búsan lógatja apró, hófehér fejét, és mindehhez lágy méhzümmögés párosul. A pusztán bamba nyulak rohangálnak, kergetőznek, és csak azért állnak meg egy-egy pillanatra, hogy ruganyos lábukról lerúgják, lerázzák az enyhüléssel együtt járó ragacsos sárcsizmát. Aztán futás tovább ész nélkül előre, majd vissza, mert futni, kergetőzni olyan jó. Az árokparton délceg fácánkakas lépdel úri minőségében. Színes tollruhája, nemes tartása magasabb társadalmi körökben való jártasságára utal. Csak a kopott, barna ruhás tyúknépség tudja róla, hogy ez is ugyanolyan semmirekellő, csalfa férfiféle, mint a tavalyi, meg az azelőtti.
Az erdő mélyén egy öreg szarvasbika forgatja agancsától „megfosztott” szomorú fejét, tétován lépkedve, mintha lányos zavarában nem is tudná, hogy merre van az előre, de közben lopva, csak úgy, a szeme sarkából, irigykedve nézegeti a sihedereket, akiknek még a fejükön van csodálatos fegyverük. Odébb békésen heverő őzsuták süttetik magukat az átszűrődő éltető napfényben, amott pedig egy délceg őzbak tekergeti féltőn hercegi fejét, vigyázva minden mozdulattal, hiszen az agancsa még ilyenkor igencsak sérülékeny.
Aztán ha leszáll az est, és a Vacsoracsillag szelíden pislákolni kezd, amikor az utolsó rigó is elmondta esti imáját, és elcsendesedik minden, akkor a vizes avarról szép csendesen elrúgja magát egy szalonka, hogy pisszegve, korrogva, szerelmes mámorban ő is üdvözölje a megújulást, a mindig reménnyel érkező, ezer színben pompázó Tavaszt.
origo.hu
Ezzel a technikával bújtatják Magyar Pétert a mentelmi jog mögé
