Zöldbe borul az erdő, a végtelen mező, megszínesedik a természet eleddig alvó sokasága. Szárba szökkennek a vetések, kipattognak a levelek, új élet kezdődik.
Lassan mindenhova megérkeznek a vonuló madárseregek milliói, és mint a hosszú nyaralásból hazatérő albérlők, hangoskodva, veszekedve, csivitelve, de kellően elfáradva foglalják el a tél által megtépázott régi kis lakásaikat.
Hiszen olyan jó újra itthon.
Aztán beindul a renoválás, szépítgetés, tatarozás. Sürög, forog a fenemód nagy csinosítgatás közben az egész regiment… Minden fészekbe madár, majd tojás kerül, és kisvártatva rengeteg, akaratos és soha meg nem telő, soha jól nem lakó feneketlen, éhes száj.
Csak a vadász teng-leng céltalanul, mint a kiskutya, aki új gazdájához került, és nem találja helyét. Tétova lézengésében nem tudja, mit tegyen, hiszen vadászni most nemigen kellene. Lehetne ugyan, de talán olyan ünneprontásíze lenne. Ilyenkor aztán előkerülnek a fegyverek, amiket újra meg lehet pucolni, lekerülnek a falról a trófeák, amiket le lehet porolni. Téglák közé zárt, ínséges idők tehetetlen pillanatai.
De a vágy, a szív, a lélek csak az erdőn, a mezőn csatangol szüntelenül. A test sem bírja sokáig a „nyomást”, és nekiindul a messzeségnek. És bár a puska is vele van – csak úgy megszokásból, hiszen sohasem lehet tudni… –, a főszerep ezúttal inkább a messzelátóé lesz.
Letelepszik a vadász az egyik magasles alá, hátát nekidöntve az egyik oszlopnak, és átadja magát a frissülő föld megújuló közelségének. És szinte együtt lélegeznek.
Szemét becsukja, arcán hagyja tapogatózni a tavaszi nap erős sugarait, és közben nagyot szippant a ropogós levegőből. Majd amikor már majdnem belealszik az édes semmittevésbe, zsebéből előkotorássza öreg pipáját, megszokott mozdulatokkal, szertartásosan megtömi és rágyújt… Mennyei állapot.
Aztán a távolban, a vetés közepén mintha mozdult volna valami… Nem tudni, hogy mi, egyelőre csak valami, ami felkeltette a félig nyitott szem érdeklődését. Nehezen mozdul a kéz, hogy a messzelátóért nyúljon, mert az édes bódulat balzsama még tart. De a vadászláz megindul, és beindítja a végtagokat, amik aztán a szem elé helyezett messzelátóban megmutatják a régóta keresett öreg hatos bak fejét és gyöngyös trófeáját. Az izgalom most már erősebben dolgozik, mint a tavaszi perzselő napsütés, és miközben a vadász leengedi a messzelátót, szeme már a magasles másik lábának támasztott puskát keresi… De itt véget ér a gondolat, megbicsaklik a mozdulat, elernyed a kéz, a terv tovaröppen. Hátát ismét nekidönti a magaslesnek, arcát a nap felé fordítja és hagyja, hogy szemei lecsukódjanak.
Ünneprontás lenne…
