Május

Talán ilyenkor a legszebbek a hajnalok.

Várni a napfelkeltét egy öregerdő szélén valami magányos lesen vagy egy elhagyott fasorban a végeláthatatlan puszta közepén a madárdalos pirkadatban, csodálatos, magasztos élmény. És amikor a keleti égbolton óvatosan feltűnik az óriási tűzgolyó, és fénybe öltözteti a mindenséget, akkor nemcsak a körülöttünk lévő világ, hanem a szívünk, a lelkünk is Napba öltözik. Annyira babonázó ez a távoli közelség, hogy csak bámulni akarjuk a vöröslő messzeséget, és elmerülni benne mindörökre.

Ám amikor a közelben megmozdul egy bokor vagy elpattan egy ág, nos, akkor nagyon gyorsan visszazökkenünk a jelenbe, a való életbe, és az éber álom áhítatából felriadva eszünkbe jut, hogy végül is vadászni jöttünk, azért keltünk fel most már a sokadik hajnalok hajnalán.

Egy régről ismert, öreg, rafinált őzbakot keresek. Rá várok, már ki tudja, hányadik hajnalon és estén, de eleddig nem volt egymáshoz túl sok „szerencsénk”. Valahogy mindig másként alakult, valahogy sohasem sikerült még kellő közelségben megpillantanom. Olyan már volt, hogy a leshez tartva megriasztottam nappali szálláshelyén, és már csak a gabonában ugráló alakját kísérhettem vágyakozva a messzelátóban, hogy amikor megáll és a távolból rám riaszt, azt mondhassam: igen, ez ő volt. De megtörtént már az is, hogy olyan messze lépett ki a magaslestől, hogy igencsak meg kellett erőltetni a szememet, hogy bízvást állíthassam: igen, ez is ő volt. Sokszor túljárt az eszemen, sokszor húzta át vadászvérrel írt számításaimat. Alkonyattal általában csak a lővilág utolsó pillanataiban mozdul meg, és a hajnal közeledtével, még szintén sötétben, viszzahúzódik a sűrűbe. Az évek során kitanulta az életben maradáshoz szükséges összes törvényt, sokat látott, tapasztalt, öreg, vén őzbak volt. Egy ilyen fejedelmi vadnak túljárni az eszén, kihasználni a pillanatnyi figyelmetlenségét nem mindennapi feladat. Agancsa szabályos hatos, már erősen az időskor jegyeit mutatva, és éppen ezért volt annyira kívánatos, éppen ezért akartam annyira elejteni. Úgyhogy most már véletlenül sem hibázhatok…

Történt már olyan, nem is nagyon régen, hogy valamit igazán akartam, de elnéztem, elvétettem, elhibáztam. Ettől függetlenül elvettem, mert akkor úgy éreztem, hogy így lesz a helyes, de később aztán kiderült, nem jól gondoltam. Sokunkat gyötör ilyesmiért a lelkiismeret…

Elvettem valamit, ami nem volt az enyém, de nem lettem általa gazdagabb. És ilyenkor az már vajmi keveset ér, ha azt mondjuk: bocsánat…

Legfeljebb csak reménykedhetünk benne, hogy talán egyszer, valamikor…

Egy kósza hajnali szellő lágyan megsimogatja a tarkómat, és ebből az apró, ámde annál fontosabb jelből tudom, hogy a megváltozott szélirány felfedte kilétemet. Árulómmá lett a gyenge fuvallat, de elárulta az őzbakot is, mert őkelme mindvégig itt feküdt előttem a gabonában, tőlem alig száz méterre, és az orrának oly sokszor veszélyt jelző illat mozdulásra késztette, és most már itt áll előttem, és én nem hibázhatok…