Jó ilyenkor megállni, és csak nézni. Csak nézni, és semmit sem csinálni, elmerülni a messzeségbe, és része lenni – ha csak egy pillanatra is – fűnek, fának, rétnek és mezőnek.
Addig ácsorogtam az áhítatban, míg elmúlt az őzek násza, elrebbentek felettem az örvösök és a gerlék, az esti leskelődésekhez pedig már elkel a kiskabát. A piros csőrű, délceg léptű gólyanemzetség fiatalabbjai már elindultak, de az öregebbek még tanakodnak, hogy mikor is kellene nekivágni a hosszú útnak.
Mert egyszer el kell indulni.
Csendes léptű vaddisznók járják sötét szellemként a kukoricák végtelen tengerét, és ugyanebben a rengetegben kecses nyakú szarvashölgyek készülnek a közelgő nászra. Az eddig együtt csatangoló bikák már kicsinosították magukat, és lassan-lassan beköltözik a szívükbe a féltékenység.
Vége lesz a barátságnak
De az „abrosz” most még nyugodt, nem mozdul semmi.
Csak egy lassan haladó, rozoga, de ismerős szekér tűnik fel az út szürke porában. A bakon az Idő ül, és mint megfáradt kocsis, csendesen dúdolgat két hosszú sörényű pej lovának.
A lassú léptű Múltnak és a táncos lábú Jövőnek.
Zörög a szekér, dúdol a kocsis, és nem sietnek
Hova is sietnének?
Ami elmúlt, már mögöttük van, ami pedig előttük lesz, az úgysem szalad el.
Ahogy mellém érnek, az Idő körbenéz, kicsit megfeszíti a gyeplőt, mire a két pej lelassít És ekkor felébred a szekérderékban szendergő, pödrött bajszú öreglegény, az Ősz.
Kopott, elnyűtt kalapját tarkójára tolja, és egy hirtelen mozdulattal leugrik. Nagyot nyújtózik, leporolja gúnyáját, majd amint istenhozzádot int a távolodó szekérnek, mozdulatára összekeveredik a zöld meg a sárga, a sárga meg a zöld, és ha eddig szép volt a táj, akkor most még szebb lesz.
Egy pillanatra összeér a tekintetünk, én szólni szeretnék, de nem merek, bár amit mondanék, úgyis tudja. Arrébb lép a táj, a legény a szőlőhegy felé veszi az útját, és léptei nyomán hűvös hajnalok, arcmelengető délutánok és kabátgombolós esték jönnek ezután.
Majd egy ilyen még szebb, párával, köddel áztatott hűvös hajnalon, valahol a sűrű mélyén, felkorbácsolt, vad vágytól fűtve teli torokból megszólal, hosszú strófát dalolva az első szerelmes szarvasbika
És a megkopott ruhájú, de csendes fényű Nyár – aki ez idáig a szekér mellett ballagott – csak erre várt, mert most már felkéredzkedhet a zörgő szekérre, és bevackolhatja magát a másik két utas, a Tél és a Tavasz mellé. .
