Divatot teremtő főherceg

Johann Baptist – mutatkozott be a szikár, magas férfiú, s amikor kezet csókolt a Bad Aussee-i postamester leányának, a fiatal nő kis híján elájult.

Cikkünk nem véletlenül kezdődik a romantikus mesébe illő történettel, ugyanis a Habsburg főherceg lesz az, aki házassága után vidéki visszavonultságában megszereti, majd divatba hozza azt a viseletet, melyet a legtöbb német, osztrák és néhány magyar vadász is magára ölt mind a mai napig.

– Nem mindennapi kapcsolatuknak köszönhetően a pár a figyelem központjába került. Johann, bár trónöröklési jogáról lemondott, bejáratos maradt a nemesi összejövetelekre, de habitusa miatt a társadalom alsóbb osztályaiban is népszerű volt, így a Bad Aussee-i viselet gyorsan terjedt, elsősorban vadászkörökben – meséli F. Dózsa Katalin. A művészettörténész aztán Bánffy Miklós Megszámláltattál című önéletrajzi ihletésű regényéért nyúl, s a szerző szavaival megidézi a XIX. század vége, XX. század eleje magyar arisztokrata vadászainak szellemét: „A puskások az ebédlőben gyűltek reggelire Mind vadászruhában persze. Mindenki más és más. Mégis nyilvánvaló, hogy kétféle divatot követnek: két ellentétes párthoz tartoznak. Az osztrákos »Waldmann«-viselet az egyik irány. Ezt Szent-Györgyi kivételével az idősebb urak követik Szürkés lódenposztóban vannak, zöld hajtókával, zöld mellénnyel, szarvasszarv gombokkal, mind régi, kopott és elnyűtt, a ruha itt-ott megfoltozva bőrrel, ahol kivásott a sokesztendős használattól. Akár jobbféle vadőrnek is mondhatnád őket, aminek nagyon megörülnének, mert ezzel az ódon ruházkodással ők azt akarják hirdetni, hogy ők minden idejüket az erdőn töltik, és hogy ez az egyetlen foglalkozásuk! A fiatalok közül csak egy tartozik ehhez az iskolához: Kollonich Péter, de ő nem egészen ortodox, mert rajta a színek nyilván össze vannak válogatva, palaszürkék, mohazöldek, és minden holmija új, ami pedig szörnyű eretnekség!”

– Habár Bánffy leírásában jobbára az idősebbek sajátjának mondja a Lajtán túli öltözéket, a viselet később sem ment ki a divatból – figyelmeztet a szakértő. A reklámarcon kívül a zöld, osztrákos vadászruha népszerűségének oka lehet az is, hogy praktikus, anyaga egyaránt ellenáll az időnek és az elemeknek. Ausztriában és Németországban ráadásul ebből alakult nemzeti viseletté; fesztiválokon, konzervatív pártok rendezvényein a mai napig tömegek öltik magukra a zöld kabátot és a hozzá tartozó rövid nadrágot.

Sokan úgy hiszik, hogy hazánkban akár a Habsburgok, akár a hagyományos német orientáció miatt eme ruházat valaha egyeduralkodó volt a vadászok között. F. Dózsa Katalin szerint azonban nem így van ez, Széchenyi Istvánt például aligha képzelhetjük el másként, mint brit divat szerint felöltözve. Bánffy erről a ruházatról is tudósít: „A másik irányzat az angolos vadászruha. A legkülönbözőbb színű és mintájú skót homespun öves kabátok és plodér nadrágok Ennél a viseletnél tág tere nyílik a fantáziának és az egyéni ízlésnek Példája ennek Szent-Györgyi Antal. Semmi sem feltűnő rajta. Egyszerűnek és igénytelennek néznők, és csak ha elemezzük ruházatának mély és tökéletes harmóniáját, csak akkor jövünk rá, milyen legmagasabb kultúrát és ízlést bizonyít. Mert az nem lehet véletlen az a mahonibarna (gesztenye) zeke, melyet fatörzsszürke nadrág folytat, nem véletlen a méregsárga nyakkendőnek alig kikukkanó pöttye, mely egyetlen élénk színt tűz a kabát nyílásába. És nem véletlen a tükörfényes merev bőrkamásli, amely aláhúzza hosszú lábszárainak szigorú vonalát Az ő ellentéte Wuelffenstein Frédi, ki tarkabarkán van végigkockázva, akár egy sakktábla, amely elindult sétálni és még a harisnyái is Shetland-szigetről valók, ahol piros, kék, zöld és narancsszín gyapjúból kötik azokat, szép meanderes rajzokba és csilingelő bojtokkal. Óh, ezek a gyönyörű harisnyák! – melyeket nagy utánjárással szerzett Londonból.”

A XIX. század elején a magyar nemesség, a reformkor generációja nyitni kezdett a nagyvilágra. Sok arisztokrata töltött éveket azzal, hogy beutazza Európát, górcső alá vegyen más népeket, szokásokat. Többen közülük a ködös Albionba is ellátogattak, ahol újdonsült ismerőseikkel a többi közt vadászatokon múlatták az időt. A hazatérők aztán magukkal hozták az angol módit, mely az 1900-as évekre legalább olyan gyakori lett, mint osztrák párja. A művészettörténész egyébként úgy véli, hiába keresgélünk politikai okokat a jelenség mögött – sokkal valószínűbb, hogy a választás ízlés dolga volt – jegyzi meg F. Dózsa Katalin, mielőtt a „Diánákra” terelnénk a szót.

Mint mondja, a nők általában vadászatkor is lovaglóöltönyt hordtak. A XIX. század közepétől a férfiak frakkjához, zsakettjéhez hasonló fekete kabát, fehér ing, nyakkendő és hosszú fátyollal díszített cilinder a leggyakoribb öltözet; a drindl nálunk – mint vadászruha – nem terjed el. Nadrágot csak a múlt század harmincas éveiben húztak először a lányok, asszonyok, előtte szoknyában kellett nyeregbe ülniök. Mivel azonban krinolinban vagy turnürben nem lehet lovagolni, ezért a sportban, vadászatban a divat által diktált legtúlzóbb méretek idején is megengedett volt a keskeny viselet. A hagyomány szerint Erzsébet királyné ezt kihasználva a testére varratta ruháját, máskor ugyanis nem mutathatta meg tökéletes alakját.

Kérdésünkre a művészettörténész még hozzáteszi: – Kimondottan magyar jelenségről a nők esetében nem beszélhetünk, a férfiaknál viszont megjelent a feltűnő, prémmel bélelt vagy irhabőrből készült, derékban elvágott zsinóros kabát, amely a két világháború között bocskai vagy lengyelbunda néven általános viseletté lépett elő; divatja a szovjet rendszer erőteljes hatására kikopott, és már nem nagy a valószínűsége, hogy visszatér.