Hirtelen köd ült az erdőre. Olyan nagy és hatalmas, amilyen csak rég elfeledett emberek rég elfeledett meséiben szerepelt. Egy szemhunyás alatt eltüntette előlem a távoli bércet és a közeli hatalmas fákat, úgy, hogy egy pillanatra azt sem tudtam, hogy hol is vagyok valójában. Pedig gyönyörű idő volt, igazi, csodálatos novemberi vadászidő: kellemesen hűvös, csipegő-csöpögő elázott erdő, végtelen fanyar, de tiszta, semmihez sem hasonlítható illat, a csendes lépteket is elnyelő levélrengeteg, és nagy ritkán ugyan, de néha-néha a nap is megmutatta megfakult orcáját.
Hát kell ennél több? (Mondjuk egy kis süldőcske a hátizsákban megkoronázná a vadászatot, de ne legyek telhetetlen.)
Aztán meg jött ez a fránya köd, és én egyedül lettem.
– Most mit csináljak!? – morgolódtam. Mivel régóta nem szellőztettem ki magam, és már nagyon vágytam egy kis leskelődésre, a természet közelségére, úgy döntöttem – lesz, ami lesz alapon –, hogy maradok, amíg rám nem sötétedik.
És nem bántam meg.
Fantasztikus dolog ülni a ködben, és hallgatni a Csendet, a szomorúan szöszmötölő Őszt és az aludni készülő erdő gyanútlan neszeit. Mérhetetlen béke és nyugalom lett úrrá rajtam, ahol a ma gondjai elrebbentek mellőlem, a holnap problémái pedig még nagyon messze jártak. Olyan érzés kerített hatalmába, hogy a világ tetején vagyok, és felettem már csak a Jóisten lakozik.
Egyedül voltam a mindenségben.
Akkor és ott ébredtem rá, hogy régóta vágytam már ilyesfajta magányra.
Pedig nem gondoltam semmire, nem akartam megváltani a világot, és nem voltak korszakalkotó ötleteim. Csak voltam, és néha-néha pislogtam egyet, de azt is csak félszegen. Ennél nem tudtam, és nem is tehettem többet. Az ég összeért a földdel, és úgy éreztem, ha kinyújtom a kezem, a Teremtőében fog majd megnyugodni. Ez a gondolat annyira valós volt, annyira életszerűnek tűnt, hogy már-már felemeltem a kezem, amikor a ködben megroppant egy ág, és a pillanat elillant.
Megjöttek – futott át az agyamon a gondolat, és eddigi vadászéletemben talán most történt meg először, hogy „megzavartak” a vaddisznók.
Szemem a hang irányába mozdult, és nem akartam ugyan, de mégis el kellett engednem magányomat. Az estébe botorkáló köd még mindig szürke lepelként vette körbe az erdőt, gondosan és féltőn elrejtve előlem a zsibongó vaddisznók láthatatlan sokaságát.
– Talán jobb is így – toltam a tarkómra öreg, sokat látott kalapomat, és ahogy kis idő múlva felpillantottam az égre, hunyorogva ugyan, de megcsillant a Göncölszekér két hátsó csillaga.
Beesteledett.
Elindultam hazafelé, lépteimet elnyelte a megpihenő levéltenger, és bár a hátizsák ismét üresen maradt, és a puska sem szólalt meg, boldogan ballagtam, hiszen pár gondtalan pillanatra ugyan, de mégiscsak a világ tetején ücsöröghettem.
És azért – valljuk be – ez sem akármi.
