Az etikai döntéseket egyedül kell meghozni

Csincsa Tibor a kanadai Ontarióban élő magyar erdőmérnök mindig is vágyott arra, hogy vadász legyen, és végül trófeagyűjtemény nélkül vált azzá.

A vadászat történelme során nemcsak a fegyverek fejlődtek, hanem a kényelmet, hatékonyságot, biztonságot segítő eszközök is. A ruházat, a felszerelés könnyebb, hatékonyabb hő- és vízszigetelő lett, elektronikus eszközök segítik az tájékozódást, segélykérést, kommunikációt, ha szükséges. Hatékony távcsövek, illatelfedő vegyszerek, csalianyagok, hangutánzó készülékek támogatják az érzékszervek terén lényeges hátrányban lévő vadászt. Éjjellátó készülékek, mozgásérzékelő kamerák segítik a cserkészést, vadváltók figyelemmel kísérését. A vadászetikai meggyőződésén múlik (törvényes kereteken belül), hogy milyen fokon veszi igénybe ezeket az eszközöket, hiszen ezek jó része a vadászat lényegét teszi tönkre, és annak igaz élményétől fosztják meg a vadászt. Nem feltétlenül jobb és élvezhetőbb, ami könnyebben megszerezhető vagy elérhető.

Ahogy nem megyünk golyószóróval vagy kézigránáttal vadászni – pedig azok sokkal hatékonyabbak –, ugyanilyen mérlegelésnek illő alávetnünk a furfangos eszközök arzenálját is. Csupán azért, mert létezik, vagy nem törvényellenes, attól még nem sportszerű és vadászhoz nem méltó, ezért nem feltétlenül kell része legyen az igénybe vett eszközöknek. Nem véletlenül kelt visszatetszést ezek túlzott használata a nem vadászó nagyközönségben. Ne felejtsük el, hogy a vadászati és természeti törvények meghozásában a nem vadászó többségnek van túlnyomó szava. Ezért a vadászoknak diplomatáknak is kell lenniük, viselkedési formákban, felkészültségben, tájékozottságban, erkölcsi normákban és mások érzékenysége iránti tiszteletben is, ha nem akarnak végképp búcsút mondani, hosszú tradícióval bíró kedvtelésüknek.

A vadászat során az embernek gyakran egyedül, senkitől sem látva kell etikai döntését meghoznia, tevékenységét az írott és íratlan szabályokkal egyetértésben irányítania. A vadászatnak nemcsak törvényei és szabályai, hanem koreográfiája és rituáléja is van, még ha a végcél egy élet elvétele is. Ugyanilyen kódexek szabályozták a lovagok, párbajozók összecsapásait, pedig ott az ellenség megöléséről, illetve saját életükről volt szó. Mégis, aki megszegte ezeket, azt párbajképtelennek minősítették, amely a lehető legnagyobb megszégyenítés volt, mert többé nem állt ki vele senki. Ugyanez érvényes a vadászkódexre is. Aki azt megszegi, az nem vadász, az vadorzó vagy húsvadász, esetleg csak puskával dolgozó mészáros.

A vad megszerzése, s ezen belül a vadhús, nem lehet egyedüli célja a vadászatnak. De nem is az. Hiszen ha beleszámítjuk az engedélyezéssel, képzéssel járó hercehurcát, a felszerelés, ruházat, közlekedés, szállás költségeit, hozzá véve a kényelmetlenséget, fizikai megpróbáltatást, időjárási viszontagságokat, akkor ezért a költségért a legegzotikusabb vadhúst bármely kontinensről helybe hoznák repülővel. Akkor még nem beszéltünk a kockázatról, hogy nemcsak nem lő, hanem nem is lát semmit az ember, s esetleg nem visz mást haza, csak egy fertőzött kullancsot. Józan ésszel ezt csak anyagi megfontolásból nem teszi senki.

Ellenben ennek a minden józan ésszel szemben álló relatív túlköltekezésnek nem lebecsülendő pozitív gazdasági kihatásai vannak. A vadászat igen jelentős gazdasági tevékenység, mely igen sok kiszolgáló szakmának, személyzetnek, gyártónak, szervezőnek stb. nyújt megélhetést, vagy járul hozzá a megélhetéséhez a turizmuson, vendéglátáson és egyéb kapcsolódó szolgáltatásokon keresztül. Gyakran eldugott vidékeken más megélhetési forrás nem is igen létezik, s ezek fejlesztése éppen a vadászat révén lehetséges a legkisebb ráfordítással.

Mindezek előbocsátása után végre illő lenne előrukkolnom, hogy nyugdíjas koromra milyen trófeagyűjteményt mondhatok magaménak. Meg kell mondanom, hogy az én gyűjteményem nem otthon van. Az kint maradt az ezerszínű erdőn, a zizegő kukoricatáblákban és a lengő nádassal rejtett berkekben. Vagyis nincsen. Azazhogy mégiscsak van, csak azok tovább éltek mások élményére, szórakozására, örömére, mivel az én szarvasbikámat valaki más lőtte meg, a fácánkakasomat talán a róka fogta meg, a vadkacsákat meg a sólyom.

Mégis mit tudok felmutatni az egy egész életre szóló vadászat iránti rajongásomból? Szakmám révén egyetemi szinten tanultam a vadászatról és a vadgazdálkodásról, és egy fél könyvtárnyi szakirodalmi és szépirodalmi anyagot gyűjtöttem össze erről az egyedülálló szakterületről, állatokról és azokhoz kapcsolódó témákról. Még mindig fiatalos lendülettel olvasom és újraolvasom a sokszor már ismerős köteteket, és arról ábrándozok, hogy egyszer majd nem csak emlegetem, hogy hej, de gyönyörű, fácánvadászatra való, őszi délután van, hanem a távcső és fényképezőgép mellé vadászpuskát is kanyarítok a nyakamba. Nekivágok az ökörnyálban úszó, aranyló mezőknek, hogy ismét fiatal legyek, mint amikor még minden lehetséges volt.