Március

A vadászat nem a fegyverek állandó megnyilvánulásáról, a vad folytonos leküzdéséről, terítékre hozásáról és a mindenáron „lőniakarokvalamit”-ről szól.

Sokszor, nagyon sokszor kapom meg ismerősöktől, barátoktól, hogy ezekben a kis „szösszenetekben” egyáltalán nem vagy csak alig-alig lövök valamit. Ennek – mármint hogy kevésszer hallani a puska csendet megtörő durrogását – több oka is van. Az egyik, és talán a legfontosabb, hogy a vadászat nem a fegyverek állandó megnyilvánulásáról, a vad folytonos leküzdéséről, terítékre hozásáról és a mindenáron „lőniakarokvalamit”-ről szól.

A vadászat sokkal több ennél.

Akinek a vadászat csak a fenti sorokat jelenti, nos, az jobb, ha ki sem megy az erdőbe, nem csatangol a napfelkeltében fürdőző mezőn, mert szépen lassan, lépésről lépésre kártékonnyá válik. Visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan dolgokat fog tenni, és nemcsak a vadállományban, hanem – ami még fontosabb – önnön magában.

De nem róluk akarok most szólni, hanem egy számomra fontos, mindennapos ünnepnapról, olyan – hogy is mondjam – vértelen vadászatról. (Már látom is felebarátaimat, ahogyan lemondóan legyintenek: megint kezdi ) Nos, ez a vadászat könyvesboltban zajlik, legtöbbször antikváriumban. Mielőtt rendőrért – rosszabb esetben orvosért – kiáltanának, halkan megjegyzem: ilyenkor nincs nálam puska, hiszen nem valami kapitális vadkan vagy hatalmas agancsú szarvasbika a célpont (hogyan is lehetne az?), hanem betűhalmaz, olvasnivaló, könyv, régi folyóirat.

Már a kezdetekkor – amikor benyitok egy-egy ilyen „revírbe” – elkap a vadászláz, hevesebben ver a szívem, megérint, hatalmába kerít valami furcsa kíváncsiság: vajon milyen kincseket lelek a roskatag, öreg polcokon? Legutóbb épp egy Múzeum körúti pagonyban cserkeltem.

Amint benyitok, az ajtó feletti csengettyű lágyan csilingelve jelzi jöttömet. Szememmel azonnal felmérem a terepet: merre érdemes menni, hol ácsorognak, olvasgatnak kevesen. Néhány tétova lépés után – szinte mindig – a magyar klasszikusoknál kötök ki, de közben már azt fürkészem, hogy merre is lehet a vadászat területe. Amint megvan, már messziről kiszúrom az ismerős könyvek gerincét, a sokszor átlapozott, kedves olvasmányok borítóját, de most valami érdekességet vélek felfedezni.

Óvatosan közelítek, lassan cserkészem be a zsákmányt, hiszen ki kell élvezni a perceket, az izgulás, az odaérés adta örömöt. Majd meglátom a könyv oldalán a szerzőt és a címet. Szívem a torkomban dobog, hiszen egy régóta keresett, nagy becsben lévő, ez idáig hiányzó példány – úgy tűnik – hibátlan darabját sikerült becserkésznem: Pák Dienes Vadászattudomány című, 1829-ben kiadott kötetét. Igaz, hogy csak reprint, de ne legyünk telhetetlenek. Eme mű az első magyar nyelven írott vadászattudományi szakkönyv.

Igazi kincs!

Azonnal felmarkolom, és belelapozok. Szép oldalak, hibátlan kötés, csodálatos külalak. Kapitális trófea!

Záróakkordként a pénztárnál leszurkolom a hátuljára ceruzával diszkréten odabiggyesztett összeget, és büszkén elhagyom a terepet.

Hallali!