Komótosan cammogott felém az este. A délután még ott ólálkodott előtte pajkosan incselkedve, de csak úgy tessék-lássék módon. Pont úgy tett, mint a rakoncátlan kisgyerek, aki lefekvés előtt még minden pillanatot kihasznál, hogy ne kelljen az ágyba bújnia. Azután persze – ahogy az anyja megcsókolja, és betakarja – szinte pillanatok alatt elalszik, és szépet, tisztát, legfőképpen igazat álmodik.
Mondjuk én is el tudtam volna aludni, akár egy szemhunyás alatt, de olyan csodás volt ez az esteleje, hogy erőt vettem magamon, és újra eligazgattam a magaslesen az eligazítanivalót, belenéztem – immár sokadszorra – a messzelátóba, majd hagytam, hogy átöleljen az erdő, megcirógasson a szél, és hogy befogadjon az öreg bükkös.
Bár nem mozdult semmi, csak a rigók – és egyéb tollas apróságok – dalnokainak ezrei áriáztak versenyt egymással, mégis, valami igazán felemelő vagy még inkább magasztos érzés töltötte el egész lényemet.
És csak daloltak, daloltak, mint megannyi hős, ifjú és bohó, elvakult szerelmes
Hát csoda, hogy magukkal ragadtak? Azt hiszem, leginkább ez az érzés ölt testet abban a szóban, hogy vadászat.
Hirtelen olyan szavak jutottak eszembe – feledve tulajdonképpen eredeti célomat –, mint a születés, a család, szerelem, temperamentum, templom, barokk, fiatalság, öregség vagy éppen a harmónia. De bármelyiket is ízlelgettem, forgattam, egyik sem volt az igazi. Az érzés megvolt, csak éppen a megfelelő jelzőt nem találtam.
Pedig nagyon kerestem
Fogva tartotta, szorította kósza gondolataimat, és elpattanó buborékból épített bennem pillekönnyű, de kovácsoltvas kerítést. Csak később eszméltem rá, hogy nem is találhattam volna meg a megfelelőt, hiszen az egészet akartam megfogalmazni, de csak a részletekre figyeltem.
Érdekes, hogy másoknál ugyanezen köldökzsinórról születő érzések és pillanatok más-más gondolatokat keltenek életre. Sohasem értettem – talán jobb is így –, de vannak, akiknél ezek a momentumok a lépcsőt, ajtót, kilincset, csillogást, köpönyeget, sikert, pénzt, üzletet, törtetést, hatalmat, becsvágyat vagy éppen a karriert hozzák a felszínre.
Fura egy világban élünk
Egyszer csak ág pattan, Mátyás cserrent, és kilép egy gyanútlan, szép kerek süldőcske a nyiladékra, úgyhogy gyorsan befejezem a szavak keringőjét (épp a legjobbkor, mert már kezdtem nagyon belemelegedni a szófuttatásba).
Majd röppen a pillanat, és már csak teríték van, meg öröm és tisztesség, töret, csendesség, élet és halál, vagy éppen bocsánat, és végül megszületik a legmegfelelőbb is, a „mindenség”.
És bár ezek még mindig csak szavak, betűk, születésre váró hangok, mondatok, amelyek kimondva vagy kimondatlanul, de mégiscsak meghatároznak minket.
De a lényeg, a „mindenség”, bennünk van. Kiben így, kiben úgy, de bennünk van.
Ott legbelül És ott nem lehet hazudni.
