A parkban már hűvösebb volt. Leültem egy árnyékos padra, Dömötör – a szálkás szőrű, nyugdíjas éveihez közelítő tacskó – pedig elnyúlt, s békésen szuszogott egy közeli gesztenyefa védelmező, hűvösséget adó ölelésében. A toboz még mindig ott volt a szájában, ami kincs volt a javából
Itt már a szúnyogok sem zajongtak annyira, mint amikor kiléptünk a házunkból. Bár akkor is csak engem zavart, hiszen minden egyes séta kezdetekor Dömötör kiront a lépcsőházból – fittyet hányva mindenre és mindenkire, legfőképp a szúnyogokra –, és azonnal a kóbor macskák után veti magát. Ilyenkor, ha egy-egy gyanútlan egérpusztító véletlenül arra ólálkodik, azt jól megkergeti, majd nagy sokára visszatér egy dióval vagy tobozzal bozontos ábrázatában, és mint aki jól végezte dolgát, elindul a park felé.
Ma sem történ másként.
Bár egy csöppnyit tétovázott a macskakergetés után, és kérdőn nézett rám nagy málnaszemeivel: „Normális vagy?! Ebben a melegben hova akarsz menni?”
Nehezen tudtam eldönteni, hogy ezek után végül is ki sétáltat kit, mert az öreg őrmesternek igazat kellett adnom, hiszen kutya meleg volt. Ilyenkor vétek elhagyni a hűtőszekrény ötméteres körzetét, ahol is az életmentő fröccs alapanyagai lapulnak, és türelmesen várják a megdicsőülést.
De azért csak eljutottunk valahogyan a parkba, ahol természetesen egy lélek sem volt, csak egy fiatal szeles vizsla rohangált fékevesztetten, gazdája pedig egy másik ülőalkalmatosságon próbálta túlélni a júliusi meleget.
Egyszer csak vizslánk – ki tudja, hányadik kanyar után – hirtelen megtorpant, és mintha októberi fácánozáson lennénk, megmerevedett. Felemelte jobb első lábát, maga alá húzta, teljes teste megfeszült és pont úgy, mintha képzett vadászkutya lenne, az orra hegyével mutatta a „megtalált” vadat, jelen esetben egy örvös galambot.
Csodás látvány.
Amint az örvös arrébb totyogott, a vizsla gépies mozdulatokkal követte. Szemében elszántság, végtagjaiban vadász ősök üzenete feszült. És bár nem tanulta, de mégis tudja.
A nyár elillant mellőlünk és hirtelen ősz lett. Gumicsizmás, ázós-fázós, vadászkalapos ősz. Én – képzeletben – oda sétálok, a „vadat” felkeltem, majd – mivel gyalázatos sörétlövő vagyok – ahogy szoktam, duplára elhibázom. Zavartan körbenézek, hogy látta-e valaki szerencsétlenkedésem, majd hamar visszaülök a padra, és hátrapillantok, hogy Dömötör ebből a képzelt vadászatból és csúfos hibázásomból mit is érzékelt, de ő még mindig békésen szuszogott.
Visszafordulok és a megkomolyodott vizsla még mindig ugyanúgy állja a vadat. Ösztönök magasztos játéka.
Azután a semmiből megjelenik egy másik, meghatározhatatlan fajtájú, cuvée jellegű eb – ránézésre felmenői között akár zsiráf, vagy éppen bóbitás antilop is lehetett –, és belerondít az áhítatba, felröppenti a galambot.
Bosszankodva füttyentek Dömének, és kiszáradva, nagyokat nyelve elindulunk hazafelé, ahol – megmentőként – már vár a gyöngyöző rizling és az őszi vadászatok hűvös emléke.
