Találkozások

Még hogy az Úristen csak a templomban lakozik!? Aki ezt állítja, azt úgy kellene nyakon vágni, hogy egy hétig ne tudja, hogy merre van az előre.

Úgy a miheztartás végett

Azután meg ha kijózanodott az emberes nyakravalóból, akkor elmélkedjen csak egy helyben, mint a pásztor kutyája, hogy most tulajdonképpen mennyi is az annyi.

Elmondanék valamit, de csak ha tudnak titkot tartani. Csak ha megígérik, hogy nem árulják el Nem mintha anynyira meg akarnék tőle szabadulni, de muszáj valakinek elmondanom, mert szétfeszít ott legbelül, és tudom, hogy magukban megbízhatok.

A minap összekacsintottunk a Jóistennel.

Úgy cinkosan, kedvesen

Mint akik az idők kezdete óta ismerik egymást.

És hogy mindez hol történt?

Még véletlenül sem a templomban, hanem egy gyertyános kellős közepén. Ahol minden fa, minden fűszál és minden madárstrófa az Úristen vitathatatlan létét hirdeti.

És ez bizonyosság!

Nekem elhihetik, hiszen én is tőlük hallottam.

Ők pedig nem hazudnak. Mert azt sem tudják, mi az.

Szóval, ülök az erdőben egy magaslesen – hol is ülhetnék máshol –, és mellettem a gyerek.

Aki már nem is annyira gyerek, mint ahogy én elképzelem, de nekem már csak az marad.

Örökre.

Szóval ülünk az alkonyi erdő békésen csendes nyár végi homályában, és valahol messze – alig hallhatóan – elpattan egy ág.

És ez a hang, ez a vadászszívet megdobogtató „dallam”, ez a messzi távolból érkező üzenet elindít egy apró, picinyke kis hullámot, egy remegést a mellettem ülő gyerek kamaszkorral, annak minden szépségével és bizonytalanságával megzavarodott szívében, azután mindent elsöprő biztonsággal átterjed a karra, a vállra, a derékra, majd a lábakra. És az üzenetből vaddisznó lesz, a remegésből pedig kérdés:

– Mi ez, apa? Pedig nem is fázom

– Ezt úgy hívják, fiam, hogy vadászláz – mondom beteljesült, szinte üdvözült örömmel –, és csak a kiváltságosok privilégiuma.

Szemünk nevet, mosolyunk összeér, és nincs nálunk boldogságosabb abban a szent és örökkévaló pillanatban.

– Isten hozott, Fiam! – fekszik lelkembe puhán a gondolat, amely azonnal kedves balzsammal tölti ki azokat a gondviselés aggódó tehetetlenségből fakadó lukakat, amelyek eddig nehezítették apai terhemet.

Úgy tűnik, egyszer tényleg mindennek eljön az ideje

Majd belenézek az ég kékjébe, a messzi mindenségbe, ahol – csak úgy barátilag – cinkosan, kedvesen összekacsintunk az Úristennel.

Pont úgy, mint akik az idők kezdete óta ismerik egymást.

És hogy mi ebben a titok?

Az, hogy amikor túlcsordult a lelkem, annak egy ártatlan cseppje – pont akkor, amikor felemeltem a tekintetem – végiggurult az arcomon.

Most már tudják, de ne feledjék! Megígérték