Ravaszdi

Ahogy tekintetünk találkozott, már tudtam, hogy baj lesz, hiszen egy hatalmas róka szemeinek igézetében égtem.

Nemcsak a szántás volt nagy, hanem a másnaposság is, amely a fejemben táncolt, és minden egyes fordulónál szelíden megérintette nagy és nehéz csizmájával a „falat”. Egyebek között emiatt is elég erősen koncentráltam arra a vadász kollégára, aki kitalálta, hogy közvetlenül az év első napján tartsunk nyúlhajtást, a vadászok még nagyobb dicsőségére, mondván milyen jó együtt lenni. Hát persze (Ez életérzést a körünkben megjelent rendőrség délceg és éber őrei is osztották, majd megajándékoztak mindenkit némi csekélységgel, amely szonda formájában öltött testet. Nem bántam volna, ha ezek a szerkezetek „lefújják” a vadászatot, de csodák csodájára mindenkinél rendben voltak.)

Ilyen esetekben az összetartozást – szerintem – sokkal célravezetőbben demonstrálhatjuk a fotelban vagy a kanapén, miközben dédelgetjük, becézgetjük a saját, személyre szabott „katzenjammerunkat”, kedvesen gondolunk a fagyos földön gyalogló puskásokra, és néha-néha kikiabálunk a konyhába: „Anyukám, hoznál még egy kis teát?”

De nem, nekünk vadászni kell!

Kicsattanó felmagasztalódásunkat erősen tetézte még a szitáló köd, a csípős idő és az előttünk ásítozó fekete mélyszántás, de azért csak nekivágtunk valahogy. Néha-néha a puska is megszólalt, és én kis (vagy inkább nagy) kárörömmel gondoltam arra a szerencsétlen vadásztársra, aki innentől fogva már nemcsak önnön valóját cipelheti, hanem azt a szerencsétlen nyulat is, aki puskája miatt már a túlvilági mélyszántások útveszőiben rohangál tovább.

Otthon, meleg, forralt bor, citromos tea – e szavak jártak bennem szánalmasan körbe és körbe.

A szántás végén kicsit kiigazítottuk a hajtás igencsak görbére kunkorodott vonalát, és egy learatott káposztaföldön tettük meg a következő, továbbra is tétova lépéseket.

És ekkor összenéztünk.

Lapított, sunnyogott, de azért nem vette le rólam szúrós bogárszemeit. Ahogy tekintetünk találkozott, már tudtam, hogy baj lesz, hiszen egy hatalmas róka szemeinek igézetében égtem.

„Rohanj, koma, mert én ma biztos, hogy nem cipellek” – sziszegtem kissé fájó fejjel, és a végeláthatatlan káposztaföld túlsó végét kerestem. De nem leltem .

A távolság egyre csökkent, a vörös frakkos meg csak lapított és figyelt.

„Könyörgök, fogd már meg az irhádat, és tűnés, szedd a lábad !” – rimánkodtam. De a tyúktolvaj nem mozdult.

Óvatosan felemeltem a puskát, és még mindig reménykedtem, de csak nem mozdult . Már a vállamban volt a dupla csövű, amikor is a ravaszdinál végre-valahára elszakadt a cérna, s mint a rugó, kilökte magát – én „véletlenül” két lövésre parádésan elhibáztam –, és hanyatt-homlok menekült pont a szomszédom felé, aki egy kellően át nem gondolt célzás után megszabadította földi, bolhákkal teli kínjaitól a rablóvezért.

„Gratulálok!” – kiáltottam át kaján nevetéssel, de a kolléga nem hallotta, mert már szórta is az átkokat: „A rosseb egye meg a fejemet meg a vörös bundádat, most cipelhetlek egész délelőtt!”