Egy suta rontott ki a keskeny erdei útra. Nyelve lógott, szaporán vette a levegőt, és ahogy megtorpant, látszott rajta, hogy majd összeesik a fáradtságtól.
Nem vett észre.
Ideges volt, hátra-hátra tekingetett, és mintha még várt volna valakit vagy valamit. Azután eltűnt a rengetegben.
– Itt valami nem stimmel – gondoltam, és odaballagtam a suta beváltásának helyére. Hosszan távcsöveztem menekülésének irányát, és – nagy nehezen – észrevettem egy fekete azonosíthatatlan foltot mélyen az erdőben.
– Vaddisznó – gondoltam először, de attól nem menekült volna ennyire ez a szerencsétlen őz.
– Mi a bánat lehet az?
Bármennyire is erőltettem a messzelátót, nem láttam jobban a folt gazdáját. Szelem jó volt, tehát elindultam, és próbáltam csendben, lassan közelebb lopódzni, de marasztalóan ágas-bogas volt az erdő alja, és az egyik ágroppanásra – nem kis meglepetésemre – egy hatalmas kutyafej lett a fekete foltból. Ennyi elég volt a beazonosításhoz. Most már jól láttam őkelmét és a véres pofáján csüngő maradékot is abból, amit éppen tépázott.
– A keserves mindenségit a rossz fajtádnak! – kapott el az indulat, de a koma úgy döntött, hogy nem kellene velem barátkoznia, és úgy elillant – egy másik tettestársával egyetemben – a jótékony sűrűségbe, mintha ott sem lett volna.
Pár percbe került, mire a kutyák lakomázóhelyéhez küzdöttem magam, és majdnem hanyatt estem a látványtól. Egy megkezdett őzgida feküdt előttem. Nyaka véresen, egyéb testrészeiről nem is beszélve, de még pislákolt benne az élet.
– Hát téged várt annyira az anyád – hajolok le mellé. A késem után nyúlok, de tokja üresen tátong a nadrágszíjamon. A kocsiban maradt Lövésemmel, amellyel megszabadítottam az őzgidát pokoli szenvedésétől, még sokáig játszadoztak a környező hegyoldalak, én pedig elindultam az út felé, kezemben tartva a szerencsétlenül járt őzgidát, vagyis azt, ami még megmarad belőle.
– Visszaballagok a kocsihoz, ott majd rendbe teszem a vadat
Sajnáltam az őzgidát, de talán még jobban vagy inkább másképpen azt a két szerencsétlen kutyát, aki ki tudja, miért, de az erdőn kellett, hogy megkeresse a mindennapi betevőjét. Ámbár az is lehet, hogy valamiféle kikapcsolódásra vágyó kirándulók mellől csatangolhattak el, akkor viszont szívesen elbeszélgetnék a kedves gazdákkal. Felelősségről, erkölcsről, állatszeretetről vagy éppen az erdőben való viselkedés szabályairól. Itt törvények vannak, amelyeket, ha tetszik, ha nem, de be kell tartani. Itt a kutyának pórázon, a gazdája mellett a helye, különben elcsatangol, és ha netán többen vannak, akkor óhatatlanul is előtör belőlük a falkaszellem és az ösztön
Az ősi ösztön.
