Idénykezdet a Bakonyban

Korn Ignác: „A vadgazdálkodásban az élet soha nem áll meg, tavasztól tavaszig tart.”

Csípősebbek lettek a reggelek. Adyval élve azt is mondhatnánk, egyszerre beszökött az ősz a Kárpát-medencébe, és nemcsak a városba, de a faluba, az erdőbe is. A természet, ahogy szokott, az idők szavára gyorsan felel. A vad megmozdult, a gímek bőgéshez készülődnek. A vadászok közül sokan már egy éve számolgatják vissza a napokat a szeptemberi idény kezdetéig. A szürke hétköznapokat ábrándokkal töltik meg, amíg bakancsuk ismét az avarpaplanra nem lép

– Azért, hogy az efféle álmok kellemes valósággá váljanak, erdő- és vadgazdálkodási szakemberek egész hada dolgozik, sokszor láthatatlanul – avat be minket a Bakonyerdő Zrt. osztályvezetője. Korn Ignác szavaiból kitűnik: a természetben mindig akad tennivaló. A 21. században az erdőlakó vad nem vándorolhat kénye-kedve szerint. Ha így tesz, útját mindenfelé az emberi civilizáció keresztezi közút, zártkert vagy éppen egy település formájában, s ez nem kívánt konfliktusokhoz, károkozáshoz vezethet. A vadgazdálkodóknak tehát egyaránt óvniuk kell a vadat, az erdőt és a mezőgazdaságot, de az épített környezetet is. Ez – egyebek mellett – azzal érhető el, ha egy-egy területen biztosítják a vad szükségleteit.

Az itatókat rendszeresen karban kell tartani, és száraz időben gondoskodni kell arról, hogy friss víz legyen bennük. Ez tűnik a legtipikusabb nyári feladatnak a vadgazdálkodási osztályvezető bemutatása alapján. Az egyik legfontosabb azonban alighanem a vadföldek tavasszal kezdődő művelése. (A vadföld kettős célt szolgál: egyszerre a vadkármentesítés eszköze és takarmánytermő terület.) Takarmányra ugyanis nemcsak télen, ínséges időben, de nyáron is szükség lehet, hiszen akkor sincs mindig bőség – az aszály a vadvilágot sem kíméli.

Korn Ignác elmondta: az ősz és a vadászati idény közeledte újabb munkákkal látja el a szakembereket. Augusztus eleje a másodvetés időszaka. Ilyenkor a vad által már felélt kalászosok helyét ismét bevetik, jellemzően repcével, rozzsal. A szarvasbőgés időszakára tartogatott, őszi betakarítású kultúrákat nyáron át védő kerítéseket elbontják. A vad ettől kezdve szabadon bejárhatja későbbi üzekedésének helyszíneit, és ehet a lábon álló takarmányból. Ekkor helyezik ki a vadászlesek többségét is. Szeptembertől aztán egészen a tavasz beálltáig a vendégvadászok fogadása és kiszolgálása, majd a terelővadászatok megszervezése és biztonságos lebonyolítása köt le nagy erőket.

Nem tűnik túlzásnak az osztályvezető azon kijelentése, miszerint tavasztól tavaszig tart és soha nem áll meg az élet a vadgazdálkodásban.

A társaságok turisztikai menedzserei sem tétlenkednek két szezon között. Istvánffy Alexandra kollégáival például több hazai és nemzetközi vásárra viszi el a Bakonyerdő Zrt. hírét. Szerinte azonban a legjobb reklámot nem a felékesített, látványosan berendezett standok, a díszes brosúrák és más kiadványok jelentik, hanem az elégedett, visszatérő vendégek.

Mint mondta, a vadászok olyan közösséget alkotnak, amelyben „fontos a szájhagyomány”. Ha valaki a társaságában sokat mesél egy adott területhez köthető élményeiről, akkor oda előbb-utóbb más ismerősei is el fognak látogatni. A hír viszont kötelez, hiszen az új vendég pont olyan jól akarja érezni magát, mint a korábban arra járó barátja.

A vendégek igényeit előre, általában rögtön a jelentkezésénél felmérik, de a Bakonyerdő Zrt. turisztikai munkatársa azt is elárulta, hogy gyakran már a vadász nemzetiségéből tudni lehet, mi az, ami a kedvére van, és mi az, ami nincs: a németeket a trófeás vad vadászata érdekli, az olaszokat inkább a tarvad (a trófea nélküli nagyvad) hozza lázba. A csehek és a szlovákok évente akár többször, de alkalmanként legfeljebb egy hétvégére jönnek, aki távolabbi tájról érkezik, az viszont hét napnál alább aligha adja. Jellemző az is, hogy a skandináv vadászok nem hagyják otthon a családot, s ha már itt van az egész família, akkor szívesen elidőznek a Balaton partján; amíg ők kifejezetten a kulturális és gasztronómiai programokat igénylik, addig az oroszok a termálfürdőket.

Bármilyen nyelven beszéljenek is a vendégek, abban azért – kevés kivételtől eltekintve – nincs különbség köztük, hogy elhelyezésüket nem a környék szállodáiban, hanem a vadászházak valamelyikében szokták kérni. Érthető is ez, hiszen a természet közelsége, az erdő békéje adja meg a vadászat alapzöngéjét.

Ez tehát a kezdet, az első, amit a vendég meglát. A következő napok, a vadászat pedig fokozza a hangulatot. Az i-re a pont kétségtelenül a terítékkel kerül fel. Istvánffy Alexandra hangsúlyozta: az európai, ezen belül főleg a német (ebbe tartozik hazánk is) vadászati kultúrkörből érkező vadászok számára elképzelhetetlen, hogy a vad ne kapja meg a neki járó tiszteletet. A teríték és a kürtösök az ő számukra nem csak díszletek. A többi vadász pedig általában csodálattal vesz részt az előtte ismeretlen vagy csak könyvből, elbeszélésekből ismert szertartásban.

Ha pedig már a vadnál tartunk, érdemes megemlékezni arról is, hogy a vadászterületeknek általában megvan a maguk sajátossága: vagy a programokkal, vagy a vadfajok egyedi jellemzőivel igyekeznek kitűnni. Korn Ignáctól tudjuk, hogy a Balaton-felvidéken gím, dám, őz és muflon egyaránt előfordul, ami viszont a legelsőt illeti, szerinte nem túlzás egy helyi típusról, amolyan „bakonyi bikákról” beszélni. A bakonyi gímbika nem a trófeájának mérete, terebélyessége, hanem az agancs szellőssége és szép gyöngyözöttsége miatt érdemel figyelmet – magyarázta a Bakonyerdő Zrt. vadgazdálkodási osztályvezetője. Kialakulásában pedig a térség különleges klímája, az 500 méter körüli átlagos tengerszint feletti magassága játszhatott szerepet. A társaság vadászterületein évente 260-280 gímbika kerül terítékre.