A völgy aljára már alig szűrődött be némi fény. Megkoptak az árnyak, eltűntek a bokrok, és lassan minden eggyé vált az éjszakával. Csak a feltámadó szél rohangált felszabadultan a nyár végi estében. Bele-belekapaszkodott az öreg fák lenyúló ágiba, és gyermekien incselkedett az évtizedes tölgyekkel, gyertyánokkal vagy éppen bükkökkel, de azok csak mosolyogtak rajta.
Valahol megzörrent az avar, és én már nem foglalkoztam a széllel. A „zaj” egyre közeledett a kis rét felé. – Őz nem lehet, mert ahhoz túl durva a hang – morfondíroztam. A rókát is kizártam, mert a vörös frakkost ugyan meg lehet hallani a zizegő avaron, de léptei mindig puhák és lágyak, mint a pihékkel bélelt madárfészek. És szarvas sem lehetett, mert ahhoz nem elég „elegáns”.
Ekkor láttam meg a kocát. Bár első pillanatban disznó mivoltát tudtam csak beazonosítani, és második nekifutásra sikerült csak megállapítanom, hogy koca. Igaz, hogy ebben nagy segítségemre volt az az öt malac, ami folyton körülötte tekergett. – Hát az öregapátok merre jár? – merthogy ezekre nem puskázhatok, az bizonyos. Bár ha lenne köztük valami lesoványodott, beteg malac, akkor nem mondom
A koca kivárta az utolsó utáni pillanatot, megvárta, míg ösztönei a legbiztonságosabb üzenetet közvetítették anyai szívébe, és kiballagtak a rétre. Most már csak a mamáról tudtam megmondani, hogy a vaddisznók nemzetségének anyai ágát öregbítő tagja, mert a malacok már csak játékosan rohangáló gombócok voltak. Úgyhogy nem maradt más: puska helyett a kukkert forgattam
A koca békésen turkálgatott, a malacok pedig körülötte rontották a levegőt. Rajcsúroztak, verekedtek, lökdösték egymást Majd hirtelen zörgés hallatszott a rét másik feléről, és a kis család megmerevedett, eleven szobrokká váltak. A mama figyelt, a gombócok nem mozdultak.
Most jön a papa – örvendeztem, de nem jól tippeltem, mert ismét egy koca óvatoskodott ki a rét másik szélébe, de csak három malaccal.
Nézte egymást a két családanya, hosszan és mereven. A távolság köztük nem több, mint harminc méter, de mivel a szél nem árulkodik egyik félnek sem a másikról, a félhomályban nem tudták, hogy kivel is van dolguk. Feszül a pillanat, és én már nagyon kíváncsian várom, hogy mi lesz a folytatás. Egyre jobban sötétedik, már a csillagok is pislognak a messzeségben, amikor is a fiatalabb koca alig hallható morgással rendreutasítja az egyik óvatlanul megmozduló malacot. Ekkor megtörik az anyai aggódás féltő jege, és a másik koca, felismervén az anyatársat, szintén egy halk mörcenéssel nyugtázza jelenlétüket. Egyesül a két család, mintha régi-régi ismerősök, rokonok lennének.
