Azt mondják, hogy amit az ember az esztendő első napján csinál, azt fogja egész évben „gyakorolni”, az határozza meg aktuális évének majd minden napját.
Babona – legyintettem a levegőbe, de nem hagyta nyugodni pezsgővel locsolgatott elmém kóborlását, és a fenti gondolat kapcsán elég bizarr és tétova eszmefuttatásaim támadtak, mert azért – szívünkre tett kézzel valljuk be – ez a gondolatiság elég sok buktatót és némi huncutságot is rejt magában. Hogy milyeneket, azt most nem részletezem, egyszerűen a Tisztelt Olvasó feddhetetlen és tiszta fantáziájára bízom
Talán ez a megállapítás is motoszkálhatott a fejemben, amikor eldöntöttem, hogy – lesz, ami lesz – én bizony az év első napján vadászni fogok. Mondjuk ez nem nagy felfedezés, hiszen az év majd minden napján megragadom a lehetőséget a puska forgatására, és éppen ezért miért lett volna ez másképp január elsején?
Hajnalban, a korai kelés viszontagságosan rögös útján azért kicsit elbizonytalanodtam. Sok volt a pezsgő, a malacsült meg a lencse, az alvás meg ezekhez mérten meglehetősen kevés, de azért csak átestem valahogy a hajnali toaletten. Bár még kissé „dörömböltek a majmok” a fejemben – igaz, már egyre halkabban –, és még némi ücsörgés rám fért volna az előszobában, inkább összeszedtem magam
Fácán és nyúl! Ez rendeltetett mára, de a vadászház udvarán csak páran lézengtünk.
Az értelmesebbje otthon nyalogatta a sebeit, és bár itt is mindenkin látszott az előző este vagy hajnal mélyre nyomott pecsétje, – ki merem jelenteni – mindenkiben ott motoszkált, hogy inkább a fűtött szobában találtunk volna magunknak hasznosabb és élvezetesebb elfoglaltságot.
Csak a kutyák tomboltak megfeszülve, és az adrenalintól összevissza rohangáltak, ezzel is bizonyítva: vadászni a legjobb! Persze mi, emberek jelen esetben erről másképp vélekedtünk volna De mivel a kutyát sem érdekelte ez irányú elmélkedésünk, inkább felfejlődtünk, betöltöttünk, és „Irány az ég alja!” felkiáltással megkezdtük a hajtóvadászatot.
Be kell hogy valljam, az eleje nagyon fájt. Szúrt itt, hasogatott ott, de azért derekasan lépkedtem – titkon körbenéztem, tettestársaim is hasonló „betegséggel” küszködtek.
De azért csak belelendültünk: szépen szólt a puska, voltak parádés lövések és kevésbé emlékezetes hibázások, pattant a nyúl, burrant a fácán, a kutyák csodálatosan dolgoztak, és valamelyik szárnyban még egy rókát is hibázott valaki. Végül is ragyogóan éreztük magunkat, és a nap végén, immár tiszta fejjel, kellően kipirosodott arccal és megfáradt lábbal álltuk körbe a szerény terítéket.
És most, amikor ezeket a sorokat írom, már itthon vagyok, a meleg szobában, az asztalon tea (rumos) gőzölög, és én türelmetlenül várom – bár nem vagyok babonás –, hogy mi lesz velem holnap, holnapután és az év többi napján.
