Hideg van.
A nap tétován keresi helyét a keleti oldalon, fáradt sugarai álmosan simogatják a mély álomban pihenő erdőt, de én már egy fa mögött ácsorgok.
Nagy reményekkel telve, ami elsősorban vaddisznót jelent.
A hajtók még messze járnak, hangjukat is alig hallani. Felettem egy magányos hollómadár kering és bánatosan kiabál. Talán a párját hívja, talán a tél miatt kesereg Ki tudja?
Most, hogy leesett a hó, nehezebbek lesznek a mindennapok, hiszen életben kell maradni, és nincs ennél fontosabb
Hideg van.
Szemembe szúr a távoli napfény meleget ígérő, de ezúttal csalfa sugara. A vakító hideg fehérségben gyönyörű tölgyek, bükkök és gyertyánok ácsorognak egymás mellett csendes békességben.
Alszanak.
Lappangó pihenésükben vajon miről álmodnak? Tavaszról, nyárról? Madárdalos meleg nappalokról vagy a hőség után settenkedő, megkönnyebbülést hozó hűvös éjszakákról?
Leírhatatlan békesség ül a tájon, ami átragad rám is, és valahol felcsendül Haydn oratóriumának kezdősora a teremtésről: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.”
A holló már a sokadik kört teszi meg felettem. És bár úgy hihetném, hogy ugyan a sűrű, de lombhagyott koronák felett keringve úgysem láthat meg, de nem. Mozdulni sem merek, hiszen kiváló látásának köszönhetően a legkisebb moccanásomra is azonnal odébbállna.
Egyhangúan tesz még egy-két tétova kört, majd odébb vitorlázik, épp jókor, mert a hajtók felől mintha mozdulna valami. A puskát kissé erősebben markolom, szemeim keresik, kutatják a messzeséget. Egy bika körvonalazódik a fák között, és lassú, ráérős ügetéssel közeledik felém. Fejét magasra tartva, fejedelmien lépked.
– Csodás vad, pompás látvány – nyugtázom, és ha minden jól megy, előttem pár lépésre fog elhaladni
Ám hirtelen megáll és visszafelé figyel, alig van már harminc méterre. Most egy pár pillanatig – míg nem előre kémlel – kissé szabadabban nézegethetem, és eszembe jut Hunor és Magor
Majd hirtelen újra elindul, most ugyan kissé gyorsabban, de határozottan tartva az irányt.
Pár lépés után, ahogy meglát, hirtelen lefékez – porzik a hó, koppan az agancs –, és meglepetésében még menekülni is elfelejt.
És csak nézzük egymást.
Én csodálattal, ő pedig gyanús kíváncsisággal. Mindez nem tart soká, pár pillanat múlva már felülkerekedik a gyanú a kíváncsiságon, és az ősi ösztön parancsot ad a lábnak, az idegeknek, amelyek azonnal engedelmeskednek.
Megigézve, lenyűgözve és egyedül állok tovább a fa tövében, és fülemben újra felcsendülnek a Teremtés világmegváltó dallamai: „Minden hang az Urat zengje! Köszönjétek meg néki minden művét!”
