A Kárpát-medence mintegy harmincötezer esztendeje ad otthont a modern embernek. Habár az első vadászó közösségek legalább félmillió évesek, a kutatók többsége egyetért abban, hogy csak a homo sapiens jutott el a stratégiai gondolkodásnak arra a magas szintjére, amely lehetővé tette a legkülönbözőbb méretű emlősök elejtését s a gyűjtögetés és dögfogyasztás helyett a vadászatra épülő társadalmak kialakulását.
A múlt megidézésében a vadászat történetét kutató Szabó Imre volt segítségünkre. Kérdésünkre ő elevenítette fel, hogy a kőkor korai, barlangokban, sziklaperemek alatt meghúzódó emberősei még jobbára csapdákat használtak, s ritkán vadásztak tervszerűen.
– E távoli idők kis közösségei gödröket ástak szálláshelyük körül, így védve magukat a vadtól, amiért is tevékenységüket védekező vadászatnak nevezzük. A végeredmény persze akkor sem volt más, mint a későbbiekben: a prédát elfogyasztották, szőrét, csontjait feldolgozták. Magyarországon is találtak mamutagyarból készített karperecet vagy a szarvas gyöngyfogából készült függőt a régészek – tudtuk meg Szabó Imrétől.
A modern ember megjelenésével a technikai fejlődés üteme felgyorsult, s ez lehetővé tette, hogy többet és hatékonyabban vadásszon. A zsákmányok közt kezdetben az ősbölényt, a gyapjas orrszarvút, az ősszarvast, az őstulkot, a kardfogú tigrist találjuk, majd ezek eltűntével a szarvas, az őz, a vaddisznó, a bölény és a medve lépett a helyükbe.
Az úgynevezett neolitikus forradalom, azaz a tudatos földművelés elterjedése után a vadászat valamelyest veszített jelentőségéből, de az átalakulás lassú volt, és a vadászok a domesztikáció sikerei ellenére sem tűntek el.
Szabó Imre szerint a bronz- és a vaskor népei közül elsőként a keltákat és a szkítákat érdemes megemlíteni. Róluk tudni lehet, hogy szenvedélyes vadászok voltak, s ezer szállal kötődtek a természethez, ami művészetükben is nyomot hagyott. Ékes példája ennek a szkíta ötvös keze munkáját dicsérő zöldhalompusztai aranyszarvas. A Pusztavámon előkerült Diana-szobor szintén figyelemre méltó alkotás. Ezt feltehetően görög–római hatás alá került kelta mester készítette.
A vadat gyalogszerrel vagy lóháton űzték, s miként a puska feltalálásáig bármikor, úgy ebben az időben is íjjal, hajítódárdával, lándzsával kellett elejteni.
– A rómaiak a Kr. u. I. században rendezkedtek be tartósan a Kárpát-medencében. Megtelepedésükkel azonban Pannónia őslakóinak vadászati rendje és módszerei nem sokat változtak. A hódítók efféle kérdésekbe nem szóltak bele, legfeljebb beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő a helybéli népeknek. Ennek egyik oka biztosan az volt, hogy a jövevények nem számítottak szenvedélyes vadásznak – fejtette ki a kutató, majd hozzátette: akadtak persze olyanok, akik elcsábultak. Sőt, vannak adataink arról, hogy néha nemcsak a tartományi elit, de maga a császár is felkereste a provincia erdeit. Hadrianusról például tudjuk: vaddisznóra vadászott a mai Dunántúl területén.
A korabeli vadászatra jellemző, hogy társas esemény volt. A vadat lóhátról hajtották a segédek által kifeszített hálóba, majd dárdával döfték agyon. Más alkalmakkor viszont kifinomult csapdákat használtak, és a vadat – mindenekelőtt a medvét és vadmacskát – élve fogták be, aztán a birodalom amfiteátrumaiba szállították.
Az ókori fauna meglehetősen színes volt. Élt itt szarvas, őz, vaddisznó, medve, farkas, hiúz, róka, vadmacska, a sík vidéken fogoly, fürj, túzok, mezei nyúl, aranysakál és rengeteg vízimadár, hiszen akkoriban óriási vizes, mocsaras területek voltak Pannóniában. A rómaiak ezek mellé más vadfajokat is telepítettek: dámot, fácánt és üregi nyulat hoztak magukkal.
A római eredetű Seuso-kincs jelenlegi ismereteink szerint egy 15 darabos, 14 ezüstedényből és egy rézüstből álló leletegyüttes, de valószínű, hogy a „készlet” eredetileg jóval több tárgyból állt. A leletet tulajdonosáról nevezték el, akinek nevét egy majdnem 9 kilogrammos, 70 centiméter átmérőjű tál szélére köriratban felvésett vers örökítette meg. Seuso (minden bizonnyal igen gazdag) hadúr vagy a Római Birodalom tartományi főtisztviselője volt, aki a Kr. u. 4. században élhetett. A kincseket birtokosuk rejthette el, talán a betörő barbárok elől, s az 1970-es évek közepéig a földben nyugodtak, aztán külföldre kerültek, ahonnan nyolc darabját tavaly sikerült visszavásárolnia a magyar kormánynak.
Római forrásaink legizgalmasabbika a Seuso-kincs néven ismert leletegyüttes vadásztálja, amelynek külső peremrészén egzotikus táj vadjait vonultatta fel a művész. Megjelenik rajta az oryx és addax antilop (ennek világrekordját 1935-ben Széchenyi Zsigmond lőtte a Szahara sivatagban), a hiéna, az oroszlán, a párduc, a vadszamár. A fajok közt feltűnik a dám is, amit a tál belső medalion részén is fontos szerepet kapott.
Szabó Imre felidézte: a dámnak akkoriban létezett egy mezopotámiai és egyiptomi alfaja. A trófeája alapján, az ötvösmunkán ez utóbbiba tartozó példányokat láthatunk.
A kutató véleménye az, hogy a rendkívüli értékkel bíró ezüstkészlet néhai tulajdonosa talán egyiptomi birtokkal is rendelkezett, s ott foghatták be azokat a szarvasokat, amelyeket később hajóval egy adriai kikötőbe, onnan pedig szekéren a pannóniai Seuso-uradalomba szállítottak.
– Jó eséllyel a kincseket készítő mester Seuso úr házi művésze volt. S minekutána az ókorban nem léteztek a vadféleségeket és a vadászatokat precízen ábrázoló képes albumok, az alkotó pontossága azzal magyarázható, hogy saját szemével látott mindent – mutatott rá Szabó Imre.
A kutató elképzeléseit szerinte további jelenetek is igazolhatják, hiszen a tál belső részén a Pelso, azaz a Balaton tűnik elénk. A kép középpontjában a Seuso család „piknikezik\". A kompozíció alapján talán az északi oldalon lehetett birtokuk és a vadaskert, ahová az egyiptomi dámokat hozatták. A medalion felső részén egy lovas vadász dárdával a kézben, kutyákkal tereli a kifeszített háló felé a szarvasokat, a középső traktusban egy már elejtett példány feldolgozását kezdik meg. A Pelsótól délre eközben egy gyalogos, dárdás, kutyás vadász lendül a zsákmány után. Környezetében vaddisznó, őz, és egy pihenő dám.
– A tál jelentősége óriási a magyar vadászattörténelemben, mert eddig csak feltételezések voltak a dám római telepítéséről, de nem volt rá semmilyen bizonyíték. Se egy tárgyi lelet, se valamilyen iromány, amely a gyanút egyértelműen igazolhatta volna. A Seuso-kincs tehát az első és egyetlen forrásunk erre vonatkozóan. Mivel azonban részletes képi forrás, így még arra is alkalmam nyílt, hogy azonosítsam: melyik alfajba tartozott az „importált\" vad – fejtette ki a kutató. Szabó Imre ugyanakkor jelezte: vélhetően sem Seuso előtt, se utána nem került sor hasonló telepítésre, mivel egy ilyen akció csillagászati összegeket emészthetett fel.
