Nyugat-keleti vándorlásunk első, csaknem 72 kilométeres szakasza változatos tájakon vitt keresztül bennünket. Az alpesi hangulatot árasztó Kőszegi-hegységből fokozatosan ereszkedtünk le a dombokkal tarkított alföldre, majd a Balaton irányába haladtunk tovább utunkon.
Habár Győr-Moson-Sopron megye csak távolról, a látóhatár szélén kísért bennünket egy darabon, érdemesnek véltük egy pillantást vetni a térség vadvilágára. A dám arrafelé ritka jelenség, jobbára inkább olyan helyeken fordul elő, mint Sopron, Pannonhalma és a Bakonyalja erdei. A gím viszont lényegesen sűrűbben lakja a megyét, s még népesebb az őz és a vaddisznó populációja. A terület adottságai kedveznek az apróvadnak, így szinte kifogyhatatlannak tűnő forrása lehet nyúlnak, fácánnak.
A vasi vidék ezzel szemben kissé egyoldalúnak – de véletlenül sem unalmasnak! – tűnik, hiszen errefelé a vaddisznó mellett az őz és a gím fordul elő igazán jelentős számban, az apróvad pedig szinte hiányzik a megyéből. Ennek nyilvánvalóan természetföldrajzi okai vannak, s a helybéliek a maguk módján ki is használták, így a régió talán legfőbb vadászati attrakciója az aprólékosan megszervezett vaddisznóhajtás lett.
No de ideje ismét a hátizsák után nyúlni. Sárvárról, a Nádasdy-vár elől indulunk tovább, és hamarosan elhagyjuk a települést. A Haraszt-erdőn át következő állomásunk Sitke, ahol érdemes bepillantani a környék egykori birtokosa, Felsőbüki Nagy Sándor által építtetett, és 1872-ben felszentelt Kálvária-kápolnába. Ugyancsak figyelemre méltó, ámde természeti jelenségre bukkanhatunk a Gércét követő erdőségben. A banyafa sok évszázados kocsánytalan tölgy, amelyről úgy tartják, tövében egykor a boszorkányok gyülekeztek szombatonként.
Káld és Hosszúpereszteg érintésével tíz-tizenkét kilométert kell megtennünk a szajki vidékig, ahol 1932-ben az egyik Erdődy gróf a Csörgető-patak többszörös felduzzasztásával kialakított egy tározófüzért. A Szajki-tavak azóta is népszerűek a horgászok körében.
Ahogy haladunk tovább Sümeg felé, a Kávás-kúti-, az Öreg- és a Dergecsi-erdő jön most szép sorjában egymás után, kisebb-nagyobb pusztákkal, kopár dombhátakkal elválasztva egymástól. Mielőtt elérnénk a Marcalt, még Kisvásárhelyen megnézhetjük a közelmúltban felújított zsidó temetőt. A törpe falu egyébként az ország egyik legkisebb települése, ma alig lakják négytucatnyian.
A patakon át aztán már nincs sok hátra, egy bő óra, és a sümegi vár alatt végre kifújhatjuk magunkat: túljutottunk a túra második – egyébként az elsővel szinte pontosan megegyező, 71,9 kilométeres – leghosszabb szakaszán.
