Muflon a parókián

Prológus: „Ha tetszik, meglőheted!” – Gyönyörű, már-már a beteljesülés szavai ezek egy vadásztól (házigazda) egy másik vadász felé (vendég).

Persze senki se úgy képzelje el, hogy ami megtetszik, azt gondolkodás nélkül oldalba durrantjuk.

Nem!

Ezek a szavak csak akkor hangozhatnak el, ha már annak az alapos, megfigyelésen nyugvó szakmai döntésnek a végén járunk, amikor döntöttünk a vad elejthetőségéről, és felkínáljuk a terítékre hozás lehetőségét vendégünknek.

(Az anyám ne sirasson! Le vagyok nyűgözve magamtól! Szerintem ez utóbbi mondatomat kőbe vésik, és idővel majd mint esszenciát fogják terjeszteni az arra érdemeseknek.)

Az az igazság, hogy tetszett! Nagyon is! Remélem, nem baj!

De különben is, most képzeljék el, hogy hogyan írhatnék muflonosvadászósblogos receptet, ha még nem is ejtettem el egyet sem.

Szóval terítékre hoztam egy derék muflon kost, és maradjunk ennyiben.

Dialógus

Jöttek a jó tanácsok: így áztasd be, úgy pácold, ennyire főzd elő, ilyen módon spékeld. És hogy mindezt miért kellett végighallgatnom? Nos, azért, mert ennek a szerencsétlenül megboldogult jószágnak és ezáltal a ködmönétől megszabadított fehérjehalmaznak is olyan irgalmatlanul büdös akolszaga volt, hogy nem lehetett mellette megmaradni. De érdekelt ez engem akkor? Mit nekem akár száz akol szaga is, én akkor is megfőzöm, ha a fene megeszi a fenét. Elvégre mire való a gumós zápfog, meg a konyhai fondorlatosságok széles tárháza? A szaga meg kecskeszag! Akkor jobb lenne, ha mondjuk kökörcsines párában illatozna? Úgyhogy,harcra, azaz tűzhelyre fel!

(Később, majd láthatják, lejjebb adom ám, sokkal lejjebb!)

Pedig mennyivel jobb lett volna már most visszakoznom, de én, a hős vadász és alkalmi séf még vendégeket is hívtam rá – egy plébános és egy diakónus személyében – azon melegében. Már másnapra. Sőt, mivel – sok minden más mellett – rendes családtag is vagyok, ezért egyik közeli rokonomnak is átadtam egy szép és „illatos” combot. Nála már adtam a „képzettet”: aztán áztasd ki rendesen…!

Drága rokonom mennyire örült neki!

Aztán eljött a másnap reggel…

Meggyötörten kezdtem a napot. Féltem, de azért nekiláttam.

Csontozás, kockázás, faggyú, zsíros rész le, áztatás, vízcsere, szagolás (büdös), áztatás, áztatás, áztatás, reménykedés, hátha a két szent ember lemondja, épp most telefonáltak, nem mondták le. Káromkodtam, csúnyán. Még mindig büdös. (Kinyitották odalent a pokol kapuját, és én ráléptem az első lépcsőre!)

Normális esetben most kezdenék el masszívan inni, de most azt sem merek.

Áztatom, cserélem a vizet, áztatom, cserélem a vizet. Minek kellett nekem lődözni? Most már mindegy. Otthagyom ázni.

Hagymát vágok, sokat, többet. Jöhet a fazék, bele a zsír, arra a hagyma. Szalonna is penderül, csíkozva, nem kockázva. Paprika és paradicsom. Uramisten, de mit főzök, mert azt még nem találtam ki. Telik az idő, ketyegek a vég felé. Szagolom, még mindig büdös… Hogy az a…!

Izzad a hagymán a szalonna, balzsamozza a paprika, forralja a paradicsom. (Én már most, ezt megenném.)

Tudom már, mi fog segíteni: fokhagyma, sok fokhagyma, még annál is több, de majd a végén.

Ez ad egy kis reményt, de nézem, áztatom, szagolom, folytatom…

Most már lesz, ami lesz, bele kell tenni a fazékba, mert még meg is kellene főnie.

Beletettem, de mintha nem érezném jól magam. Adok még neki, borsot és majoránnát, de még kellene valami..., kellene valami. Megvan! Kakukkfű, sok-sok kakukkfű. Minek van még intenzív íze? Ez az! Babérlevél! Az is jöhet. Előveszek négyet, ráírom bűneim egy részét és feladom. Most már jöhet a só is. És már kellemesen duruzsol, rotyog, bugyog, diszkréten háborog.

Kicsit leülök, érzem a vesztemet, mert itt baj lesz. De…, de… mintha már egy kicsit tisztulna a kép, és mintha már – talán – nem is szaga, hanem illata lenne.

Nem merem megkóstolni, pedig meg kellene, mert a gyerekek már terítenek. (Hova is tettem a pizzás telefonszámát? Biztos, ami biztos, megkeresem.)

Leveszem a fedőt, és lássatok csodát, jó az illata. Meghintem pirospaprikával és a biztonság kedvéért csapok bele az Erős Istvánból. Abból még sohasem volt baj. Rámorzsolok vagy három gerezd fokhagymát. Jó, lehet, hogy több volt...

Hagyom még küzdeni őket, aztán lezárom.

Pár perc múlva önként lépdelek a kivégzőosztag felé, egy kiskanállal.

Nézzük a szaftot… Jó, sőt kitűnő, sőt fenséges!

Nézzük a húst… Már megelégszem azzal, hogy nem büdös, de az íze... Hát, nem rossz, de nem lesz a kedvencem. Mondhatnám azt is, hogy kiléptem az akolból, de a benti illat az ízbe költözött. Persze sokkal mérsékeltebben. Talán még sem most halok meg?

Csöngetnek… Laudetur… In aeternum!

Talán oda parancsoljatok!

Rajzok: Pócz Dániel

Egy stampedlit előtte…

Most talán egy pohár jóféle vöröset…

És ekkor elindul a porcelán, amiben a muflonizé lapul.

Elkezdek egyensúlyozni a teljes csőd és megsemmisülés vékony és igencsak hajlékony pallóján.

– Mit eszünk, mit eszünk? – kérdezi a plébános, és már három merőkanállal meg is súlyosbította a tányérját. Észrevette, hogy észrevettem, de mivel régóta ismerjük és becsüljük egymást, nevetve hozzáteszi: – Tudod, három igazán csúnya dolog van a világon: a részeg asszony, a sovány disznó meg a vékony pap.

Nem húzom tovább! Az utolsó cseppig megették, ami fel lett tálalva, és a maradékot be kellett csomagolnom, mondván, holnap is van nap.

A pokol kapui bezárultak előttem.

Epilógus

A rokon – mérgében – fazékkal együtt hajította ki az „ajándékot”. Ugyanis nem áztatta be a húst. Pedig én megmondtam…