Nyúl pástétomnak, avagy miért nem evett a Fekete Lovag

Látták a Gyalog galoppot? Neeeeem??? Akkor tessék megnézni, nincs apelláta.

Igen, kötelező! Hogy miért? Elsősorban azért, mert jó a film, egyébként meg azért, mert én, mint a sparhelt őrzője, gyenge szívű vadász és Erdőkerülő szerepelek benne.

Szóval, tessék igyekezni, addig várunk…

Akkor… mindenki látta…? Remek!

Emlékeznek arra a jelenetre, amikor az idióták a tátongó barlang szájánál meglátják a nyulat, és szembesülnek vele, hogy Ő a szörny (1:07:32)?

Igazuk van! Ezt nem lehet elfelejteni.

„Hol? A nyúlon túl…”

Filmtörténeti magaslat, szenzációs fordulat!

Majd a maréknyi furfang megtámadja a „vérnyulat” (új-zélandi fehér, standard típus) és „az ártalmatlan kis nyuszika” repkedve a levegőben torokharapásokkal majdnem lemészárolja az egész egykettedkegyelmű társaságot.

Elárulok önöknek valamit: ez egy nagy csalás!

Csalás az egész! Csalás, mert az igazi történet nem így szól.

Elmondjam?

Nos, én is elesek az ádáz csatában, de ez is hazugság: „Veszteségeink? Galahad, Hektor és Bors. Öt ember.”

Mégpedig azért hazugság, mert ha engem is kinyírt volna a kanálfülű, akkor most ki gépelné be azt, hogy: aleninmauzóleumlelinóleumozása, vagy hogy nikaraguaanikaraguaiaké?

Na ugye?!

Tehát a színtiszta igazság: bár a roham alkalmával sokan elestek, megsebesültek, ám én, a hős lovag, a gyengék védelmezője és szüzek istápolója egy jól irányzott és pontos lövéssel elejtettem a valódi, igazi szereplőt (ez valamiért kimaradt a filmből, és innen már nem is az igazi Gyalog galoppot nézik, hanem a hamisítványt). Akit önök látnak – új-zélandi fehér, standard típus –, az pedig egy statiszta. Méghozzá a másodvonalból…

Csak a rend kedvéért: aki elesett az „igazi” csatában, az nem más, mint egy közönséges, jó kövér, húsos, felhízott mezei nyúl (Lepus europaeus).

És micsoda szerencse, hogy így jártunk. Hogy miért is? Azért kedveseim, mert… de menjünk csak szépen sorjában, mint a libák. (Hú… egy jó sült liba…, párolt káposztával…)

Szóval ott álltunk a megfáradt nyuszika felett megfogyatkozva, véresen és azon tanakodtunk, hogy ezzel most mi a nyavalya legyen. Ekkor megszólalt Ménár atya az Antiochiai Szent Kézigránát őrizője, hogy robbantsuk fel, ne kelljen már tovább őriznie, ugyanis már nagyon unja.

De én nem engedtem: legyen belőle inkább pástétom!

– Király! – mondta Artúr, és Sir Robin, a bátor azonnal meg is nyúzta a jószágot. Ezután elhessegettem mindenkit a környékről, mondván: az asztal kerek, üljenek inkább oda, és várjanak türelmetlenül. Ekkor ők duzzogva elmentek várni, én meg nekiláttam a vadnyúlpástétomnak.

Világítás, kamera rendben. Csapó! Hadd szóljon!

Széles és kenetteljes mozdulatokkal megtisztítottam, kicsontoztam, felkockáztam apróra a nyuszikát, és beáztattam hideg vízbe.

Szertartásosan két szép fej vöröshagymát apróra metéltem, és némi (sok) szalonna zsírján megpároltam. Eztán reádobtam három szál sárga színű répa (ejj, de örült volna ennek a nyuszika) és két szál fehér színű gyökér felkarikázott darabjait.

Aztán pároltam, párolgattam.

Majd, amikor már nem párolgattam, akkor meghintettem a felkockázott és darabjaira hullott vadnyúlalkatrésszel.

Kevergettem, kavargattam és megint csak párolgattam.

Ekkor megszólaltak a fanfárok, mert elővettem egy üveg száraz fehéret. A kerek asztal körül mindenki úgy érezte, hogy most miattuk szólaltak meg a fúvósok, miattuk vettem elő a palackot.

– Félre innen! – kiáltottam én, és alig győztem arrébb rugdalni a kannás bor misztériumában kalandozó maligánlovagokat.

– Vissza! Vissza, nyomorult bagázs!!!

Kibontottam a palackot, megkóstoltam, csettintettem, bólintottam, majd öntöttem… a lábosba egy pohárral.

A lovagok meg már nemcsak vártak, hanem száradtak is.

Aztán hadrendbe állítottam a fűszereket: babérlevél, rozmaring, kakukkfű, majoranna és őrölt bors. Ezekből bátran hajigáltam a főzőalkalmatosságba, befedvén velük a rotyogó és magában is intenzív illat- és ízanyagokkal bíró vad és harcos, bátor nyulat.

A dramaturgia szerint aztán a homlokomra csapok, és felkiáltok:

– Majdnem elfelejtettem: kell még bele izsópfű.

Egy kicsit most csendesedjünk el, merüljünk alá, elmélkedjünk.

Mi a hétrossebb az az izsópfű? Jogos, értem, intézem!

– Artúrom, királyom! Legyél kedves, tájékoztasd a nagyérdemű alattvalókat!

– Az izsópot (árvacsalánfélék családja) gyógynövényként és fűszerként is használhatjuk. Ha fűszerként dolgozunk vele, akkor tudnunk kell emésztést elősegítő hatásáról és kissé kámforos, kesernyés ízhatást előidéző mivoltáról. Abszint készítéséhez is használják. (Éljen!) Csoda egy valami ez! A gyógynövényes pályafutása a lábizzadás mérséklése területén teljesedik ki, de ennek boncolgatásába most nem fektetnék több energiát.

(Kinézek Ménár atyára, aki éppen a Szent Kézigránát Szent Biztosítószegével babrált, de meghallotta, hogy ránézek, és bólintott: – Így van! És ha ő mondja, akkor biztos így van, hiszen ő már látott olyat is, aki lakmározott lajhárt és orángutánt.)

– Ügyes vagy, Artúr, leülhetsz! Neked ma dupla adag jár.

Szóval, tettem bele még izsópot is.

Majd addig pároltam, amíg az ártatlan kis nyulam-bulam teljesen megfőtt, a zöldségek szurutykára roggyantak, a hús pedig felvette a fűszerek okozat ízorgia harmóniába tömörülő együtthatóját. Aztán jöhetett a só meg pirospaprika.

A nagy összevisszaságban, amikor már a levét rövidre főtte, akkor kivettem, leszűrtem a húst, a levét pedig félreraktam.

Ismét fanfárok! Elő a darálóval!

Ledaráltam a húst egyszer, kétszer. Annyira belejöttem, hogy ledaráltam még egyszer.

Aztán rápillantottam a lére.

Leszűrtem, és elkevertem benne egy kisebb csomag vajat, majd adtam hozzá két-három tasak zselatint. Aztán – még melegen – összekevertem a ledarált hússal, és kóstoltam, kóstolgattam… (Ez egy fontos mozzanat, mert itt még köszörülhetjük a fűszerek okozta esetleges csorbát!) Már így is fenséges, de még csepegtettem bele mustárt, majonézt, citromnak levét – bátrabbak tehetnek bele csemegeuborka levéből is – majd ismét kevertem-kavartam.

Megint kevertem-kavartam.

És lássatok csodát egyszer csak pástétom lett belőle!

Fanfárok!

De még nem zabáltuk fel oktondi malac módjára! Nem, nem…

Előkerestem hű szolgám által cipelt poggyászomból az őzgerincformát, abba folpackot terítettem, és belegyömöszköltem a pástétomot. Erősen! Majd betettem a hűtőbe, a hűtő elé pedig hű szolgámat állítottam.

Rajzok: Pócz Dániel

Kihasználva a várakozásra szánt időt felkértem a kerekasztal megfogyatkozott lovagjait, hogy koccintsunk a maradék borral minden nyulak egészségére. Ekkor Artúr hosszasan tósztot mondott, Sir Robin sírt a meghatottságtól, Ménár atyától pedig elvettük a Szent Kézigránátot.

Addig-addig koccintgatunk, amíg a pástétom jól meghidegedett.

Szolga el.

Aztán a fenséges nyúlpástétomot formából kiborít, folpack nélkül felszeletel (bátrabbak megehetik folpackkal együtt), jöhet a pirítós, mindenki keni a magáét, felé fogsor, alá fogsor.

Csapó!

Egyedül a Fekete Lovag nem lakmározott…

Mert ugye, akinek nincs keze, annak nincs keze.

The End