Vadkacsa töltve, avagy mitől ébredt meg a zsoké

Éppen ma van az első évfordulója, hogy az égadta egy világon nem történt velem semmi. Leszámítva persze azt, hogy a múlt héten majdnem elütött a házmester kisebbik fia (Jencike) az új biciklijével...

Kedves Naplóm!

Éppen ma van az első évfordulója, hogy az égadta egy világon nem történt velem semmi. Leszámítva persze azt, hogy a múlt héten majdnem elütött a házmester kisebbik fia (Jencike) az új biciklijével, de én időben félreugrottam ám, és úgy vágtam tomporon a régi vasalt esernyőmmel, hogy a hadirokkant Szobotkay bácsi (második emelet) még meg is tapsolt. Be is csoszogott a gangról, valami aprót keresni a konyhába, hogy ledobja nekem, de nem vártam meg. Önérzet, szemérem is van a világon, meg különben is, túl sokáig keresgélt.

Nem mondom, itthon azért el-elkötögetek, pakolgatok, meg ezt a rosszéletű, kivénhedt zsokét, a Gyulust is meg kell néha etetnem, de izgalom, az aztán semmi nincs az életemben. Ez az élő sörösüveg, ez a szottyadt parafa dugó most is ahelyett, hogy engem szórakoztatna (ragyogó pikáns vicceket tud ám, ha akar), inkább horkolva nézi a tévében a focimeccset. Hogy mit lehet azon nézni? Ilyenkor aztán előveszem az Alendelon fényképét, és sóhajtozva nézegetem. Csoda egy szép szál ember… És hogy tud ez kardozni! Néha megcsalom ám! Ilyenkor lecserélem a Szájmontemplárra, mert az is gyönyörű egy férfiember. És amikor megjelenik a fényes tányér a feje felett, hát…

Mindjárt jövök, mert valaki csöngetett. Várom a nyugdíjat…

Na itt vagyok! Nem a postás volt, pedig már a kávét is lefőztem.

Meg kell hogy mondjam, ez a házmester aztán egy igazi gavallér! Felhozott két gyönyörű vadkacsát, amit a nagyobbik fia küldött, hogy kiengeszteljen Jencike ámokfutása miatt. Jaj, de gyönyörűek. Csak egy kicsit kókadtak…

Azt hiszem, hogy meglepem én a Gyulusomat, ezt a drága alkonyodó zsokét valami finomsággal, mire megébred a meccsnézésből.

Rendes ember ám ez, csak hát szeret italozni. Akkor aztán sokszor médiumnak képzeli magát, én meg mérges vagyok rá. De ilyenkor sem tudok miatta haragudni, mert olyan szépen mondja, hogy – Ica! Széjjelkapom a szájad…!

Na, ez a szívtelen lóputtony, ez az ádáz nyeregnehezék alighogy felébredt, azonnal fel akarta zabálni az egészet. Ilyen már régen volt, de elő kellett vennem a vasalt ernyőmet. Attól ugyanis fél az én drágaságom…

Történt pedig, hogy bezárkóztam a konyhába azzal a két gyönyörű kacsával, meg a Keresztrejtvényfejtők kisenciklopédiájával, amire ugyan semmi szükség nem volt, de az mindig nálam van. Sosem lehet tudni… Később ugyan gondoltam rá, hogy felolvasok belőle a két gácsérnak, de akkor már javában pirulkodtak. Ők legalább meghallgattak volna…

Nos tehát, hamar kigomboltam a kacsák gúnyáját, és úgy, ahogy volt, tollal, bőrrel együtt lerántottam róluk, majd a belsejüket is kihajítottam (oda sem mertem nézni). Még valamikor lánykoromban – ej, de rég volt – azt olvastam valami Fekete nevű lődözős írótól, hogy a vadkacsának nem szabad a bőrét megsütni, mert halízű lesz tőle az étel. Hát, nálam nem, az biztos! Az én konyhámban nem lesz hal, még ha bőrből van, akkor sem.

Ezután – stikában – felhörpintettem egy kupica tearumot, majd jól megsikáltam a madarakat. Csórikáim olyan kis girhesek lettek így pucéron. Nem tudom, miért, de az én Gyulám jutott róluk az eszembe. Aztán a két kis csibészt beleraktam a csapba kicsit áztatni. Úgy megesett rajtuk a szívem, ahogy ott lubickoltak. De aztán legyőztem elhanyagolt érzelmeimet, meg aztán a Gyula is éppen most emlékezett meg – ordítva – a partjelző egyik testrészéről és anyukájáról összevontan, úgyhogy ideje cselekedni.

Jól megtörölgettem őket, majd megsóztam, megborsoztam az én kis csemetéimet, rájuk szórtam egy csipetnyi rozmaringot, keményen megtömtem őket a tegnapi káposztás cvekedlivel, majd betekertem a szegény árvákat vastagon szalonnával. Muszáj volt rájuk adnom a szalonnaköntöst, mert különben olyan szárazra sültek volna, mint a tapló. Eztán kizsírozott tepsibe tettem őket, alájuk egy fél bögre víz, melléjük egy kettévágott, szép piros alma, aztán már ugrottak is fejest a sütőbe. Ej, de szépen megpirítottam őket! A megmaradt, tegnapi káposztás tésztát meg jól lekapattam, alig lehetett kivakarni a serpenyőből. Csuda egy finom íze lett neki…

Erről jut eszembe, hogy mit mondott a minap a Tornyosiné (negyedik emelet) a piacon, miközben a krumplit válogattuk. Nos, ez a céda vénasszony azt állította, hogy vannak olyan emberek, akik a káposztás tésztára porcukrot szórnak. Hová vezet ez a világ? Aztán meg csodálkoznak, hogy annyi a betörés meg a szemérem elleni erőszak. Hát nálam ilyen nincs! Az én Gyulám (úgy hallom, hogy megint visszaaludt, mert remeg az ablak) olyan borsosan szereti, hogy még a házmesterék is prüszkölnek tőle a földszinten (egyes lakás).

Elszöszmötöltem még egy darabig a konyhában, majd pontosan félbevágtam a sültet, és úgy helyeztem a káposztás tészta mellé. Csodás illatok lengték be a lakást. Na, pont ekkor rontott ki a Gyula a tévé mellől, és már tépte is fel, vagyis csak tépte volna a konyhaajtót. Milyen jó, hogy bezártam! Dörömbölt az a szerencsétlen trágyavillára való, de miután megmutattam neki az ernyőt, egészen megcsendesedett szegénykém.

Mi tagadás, jól belaktunk. Aztán vacsora után békésen elnosztalgiáztunk. Gyuluci megivott vagy egy liter fröccsöt szóda nélkül, én meg felhörpintettem a maradék rumocskát. Majd az én hős huszárom elmesélt egy-két régen hallott viccet, megdicsérte az új, felsliccelt otthonkámat, és kéz a kézben megnéztük a focimeccs ismétlését. Mégis csak szép az élet, bár a postás nem jött. Pedig az is egy snájdig fiatalember…