Kocsonyaszeánsz pró és kontra

Van, aki már a kocsonya látványától is rosszul van, van, aki alig várja, hogy megízlelhesse. Hogy is van ez?

Tresó T. Tibor
2014. 02. 20. 8:23
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Figyelem! Annak, aki kocsonyaként remeg – már csak az egytálétel látványától is – és legszívesebben kifutna a világból ha csak ránéz, ugorjon egy közcímet, és onnantól folytassa a cikk olvasását. Az írás első része ugyanis alkalmas a nyugalom megzavarására azoknál, akik utálják a sokak számára bizarrnak gondolt „disznóalkatrészeket”, mint a fül, farok, köröm, bőrke. Ezek nélkül ugyanis nincs igazi kocsonya.

Jómagam nem a kocsonya látványától, hanem a kocsonyáért remegek. Nem tudom, miért, de édesanyám nem farsangkor, hanem húsvétra készített remegő levest. Alig vártam már, hogy az egész házat betöltse a fenséges illat. Valamiért mindig nagypénteken készült a remekmű, akkor az egész család jó nagy adag önuralommal felvértezve indult a dermedés előtti, még gőzölgő kocsonya kiporciózására. Na, az volt az igazi nagyböjt. Csak úgy kandikáltak ki a jó kis csülkök, körmök, fülek a tányérból – szinte kismalacként visítva, hogy egyél meg. Szó szerint csorgott a nyálam, de a kocsonyából csak a feltámadási körmenet után ehettünk. Mégis muszáj volt részt vennem a kocsonya tálakba való elosztásán, ha tudni akartam, hogy melyik mintájú tányérba került a legtöbb piros hús és fül.

Na, de mi kell a jó kocsonyához? Az első, és legfontosabb: minél nagyobb mennyiségben főzzük a kocsonyát, annál jobb lesz. Tehát elő a minimum 5-10 literes kondérral! Megtisztítjuk a hozzávalókat, ha a jószág pörzsölése hagy némi kívánnivalót maga után, rásegítünk egy kis szőrleégetéssel. Palócföldön nemcsak nyers, hanem füstölt húst is szokás tenni az óriásfazékba. Ez esetben figyelni kell arra, hogy ne adagoljuk túl, nehogy nagyon sós legyen a végtermék.

A nyersanyaghoz hideg vizet teszünk és gyakori lehabozás mellett lassú tűzön főzzük. Ha már nem képződik több hab, teszünk bele fokhagymát, borsot, sót, és legalább öt órán át főzzük. Akkor van készen, ha a hús szépen leválik a csontról. Érdemes a kocsonya levét egy másik edénybe átszűrni, majd egy kicsit várni, amíg a zsír kiül a tetejére, és azt onnan kanállal eltávolítani. Ezután szépen elosztjuk a húst, a körmöket és az egyéb cupákokat, majd ráöntjük a zsírtalanított levet. A jó sok tányér ínycsiklandozó kocsonyát hideg helyre tesszük, hogy hamar megdermedjen. És hogy mi a jó kocsonya titka? A disznóbőrke. Attól fog ugyanis megkötni, így biztosan nem lesz szükség zselatinra. Már csak egy kis pirospaprikával kell megszórni a dermedt étket. ...Már megint csorog a nyálam, pedig nincs is nagypéntek.

(Konopás Noémi)


Kétfajta ember létezik. Az egyik imádja a kocsonyát, a másikat a világból ki lehet kergetni vele. Jómagam ez utóbbiak táborát gyarapítom. Félreértés ne essék: mindenki azt eszik, amit szeret; én leveses vagyok – ami ugye elvileg a kocsonya alapját képezi, még a dermedési folyamat előtt. És itt van a kutya elásva. Kevés olyan irritáló állagú ételt tud felmutatni a magyar konyhaművészet, mint ezt a zselés állagú zsíros, disznóhúsos remegő, egytálételt.

Igen, bevallom, gyűlölöm a kocsonyát.

Gyerekkoromban is végigkísért a látvány, amikor imádott nagymamám egy évben kétszer-háromszor szertartásszerűen alkotta meg azt a húsz-harminc tányérnyi – számomra förtelmes – ételt, amit aztán a család színe java rajongással fogyasztott el – rajtam kívül. A kocsonyás állag a szag mellé egyenesen taszító volt számomra.

Kissrácként nem értettem: mit lehet ezen imádni annyira? A raklapnyi félkész kocsonya szaga belengte a tisztaszobát, ahová hűlni rakták be, majd azzal szembesültem, hogy észrevétlenül elfoglalta a helyet a hűtőben is. Közben persze sportot űztek a rokonok abból, hogy levert a víz ettől a dermedt és egyben taszító állagú ételtől.

Ez valaha húsleves volt, kérem?! Hát mi történt a nagyi által főzött, általam már-már fétisszerűen imádott húslevesből?! Ki tette ezt ezzel a sokkal jobb sorsra teremtett étellel? Ki szánta neki azt a sorsot, hogy lehűlve összeálljon valami zavaros katyvasszá, hol maradt belőle a tészta, és miért kínálgatja nekem ezt mindenki mindezek ellenére? Nagyjából ez játszódott le bennem egyébként boldog gyermekéveim alatt, évről évre, amikor a család nekiállt az újabb kocsonya-szeánsznak.

Azóta persze felnőttem, és a felnőtté válás rögös útján az ember gasztronómiai világképe is megfelelő irányban nyílik. Ízlel, kóstol, tapasztal, megismer, megkedvel új ételeket. Kivéve a kocsonyát. Mert az számomra valahogy továbbra is ugyanolyan remegős, gusztustalan kreatúrája maradt a konyhaművészetnek, mint egykoron.

(Tresó T. Tibor)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.