Azon lehet vitatkozni, hogy érdemes-e Magyarországon az úgynevezett skandináv stílust erőltetni, ilyen konyhát vinni (az északon természetes) kiváló minőségű alapanyagok hiányában. De ha már belefogunk egy kísérletbe, mindenképpen úgy érdemes csinálni, hogy egy komoly séfet hívunk segítségül az ötleteléshez. Például Daniel Berlint, aki egy Skane Tranas nevű kicsiny faluban működteti Michelin-csillagos éttermét. Az egész település tíz utca, mégis sokszor hónapokra előre lehet csak asztalt foglalni a 150 éves házikóban kialakított vendéglátóhelyen. Tavaly Mizsei János, a Mák fiatal séfje tett nála látogatást, amelyet örömmel viszonzott ez évben a svéd mester.
A menüsor kialakulását hosszas gondolkodás előzte meg, a két szakács januárban mindennap értekezett telefon, interneten. Majd Berlin Magyarországra érkezett, Mádra látogatott, ahol borokat kóstolt és választott a fogások mellé. Amikor legközelebb jött, már magával hozta helyettesét és az üzletvezetőjét is, majd elkezdődött a nagy teszt, mi hogyan működik a magyar valóságban. Daniel Berlin filozófiájához hűen (tudniillik kizárólag helyi alapanyagokból főz, amit talán érdemes lenne idehaza is megfontolni úgy általában) egyes alkotóelemekhez ragaszkodott, például a céklához, a zellerhez. Ezekre még visszatérünk.
A Mákban borlap, az eseményhez kapcsolódóan a mádi borászok külön borlapja, egy egyéb italokat tartalmazó itallap és a Berlin-féle menükártya fekszik az asztalon. A kiszolgálás előzékeny, nem akad pincér, akitől ha kérdezek, ne tudna válaszolni. Az asztaloknál decens párok, sokan idegen nyelven duruzsolnak, a háttérben kellemes dzsesszzene szól. Ennyi bevezető után jöjjön, amiért érkeztünk, a svéd–magyar koprodukcióban készült menüsor. A vacsora három vendégfogadó falattal indul.
Minden komponenst külön-külön érezni, a finom homárt, a karcos répát, amelyeket a homárból készült roppanós chips fed be (e finesz később is előkerül még). A falatot természetes mészkövön szervírozzák (ez Berlintől nem áll messze), ahogy a további kedveskedő falatokat is.
A máj szárnyasból készült, krémes, markáns, a fahéjköntös teljesen megbolondítja, még percek múlva is csiklandozza az ember ízlelőbimbóit. A gesztenye liszt formájában jelenik meg a kenyérkében, amelyen érkezik a máj. Érdekes falat. Amúgy minden bizonnyal Berlin szüleménye, egy utazási portálon felfedeztem később e fogás fotóját, amely éttermében készülhetett.
A minilángos menüsorba kerülése Berlin és Mizsei közös ötlete volt, mert a svéd séfnek megtetszett a magyar specialitás. A tészta és rajta a ropogós hús meleg, amelyet hideg almás torma fed be. Kellemes. Különösen érdekes, hogy több fogást maga a séf, Mizsei János szolgál fel.
Kinek jutna eszébe sóskából sorbet-t készíteni? Pedig micsoda ötlet, ha jól éreztem, minimális lime-mal megbolondítva önmagában is elnyalogatnám egy darabig. Hozzá a friss szárzellerdzsúsz kitűnő választás, benne apró zellerdarabkákkal. A puha kagyló számomra csak bónusz.
Ezt követően grátisz szolgálnak fel vaddisznóból készült tepertőkrémet, hozzá kétféle, helyben sütött kenyeret. Egy fehéret (amely természetesen nem a boltokban kapható fehér színű, és amellyel ebben a cikkünkben már részletesen foglalkoztunk). A másik tésztájába a séfek dió- és kávéőrleményt kevertek. A szeletek ropogósak, kicsit keményebbek a kelleténél, de semmiképpen ne a konzumkenyerekben gondolkodjunk. Jó időtöltés, amíg érkezik a következő tányér.
A fogás különlegességei nem is a felsorolt alkotóelemek, hanem egy plusz. Gyermekkorom óta utálom a céklát, felnőve többször próbálkoztam vele, nem sikerült megkedvelnem. A mélytányérban érkező fogás bordó, ez gyanús, meg is tudom a pincértől, bizony cékla fedi a garnélát. Első falat: semmi rossz emlékű céklaíz. Savanykás, enyhén roppanós, finom, na, az alatta megbúvó pörkölt hajdina pedig pattogatott kukoricára emlékeztet. A kellemesen fanyar ízeket a kaportól picit édes algalé ellenpontozza. A garnéla nekem nem is hiányzott volna ennyi kellemes meglepetés után, kvázi bónusz. Mizsei János séftől megtudom a csodás cékla titkát. Előbb sous vide eljárással főzték, majd feketeribizli- és málnaecetben pácolták a zöldséget.
A szarvas olyan krémes, hogy az már fáj, ha a boltban, piacon kínált társaira gondolok. A dió jól passzol a húshoz, markáns, mégis a háttérben marad. A vízitorma és a sarkantyúlevél avatja igazán pikánssá az ételt. A terméskövön felszolgálva úgy néz ki a fogás, mint egy zuzmó. Mondjuk svéd.
Fehér hab rejti a fő attrakciót, a tojást, csak a pirított, ropogós quinoa kandikál ki a kompozíció szélén. A hal korrekt, nálam ismét nem a hús viszi a prímet. Hanem a sokat emlegetett tojás. Leírhatatlan az élmény, amint beleharapok, krémes, különleges, mégis, megtartotta tojássárgájaízét is. Az utolsó falatnál még egy pici rafinéria, egy falat retek? Sajnos már nincs alkalmam megkérdezni a séfet, mert időközben befut a következő turnus.
A tojássárgája mellett ez a másik fogás, amelyet a híre megelőzött. Méltán. Daniel Berlin saját éttermében ezt mindig maga szolgálja fel. Bükkfa parázs fölött nyolc-tíz órát süti a zellergumókat, majd félbevágja, és a vendég előtt kanalazza ki a beltartalmat. Itt is így történik, a pincérek a pirult zellerdrazséra szedik rá a zöldség belsejét, majd forró, egy különleges svéd tehénsajttal felfőzött zellerveloutéval öntik nyakon. Az egész olyan szürreális, valahol sejteni, hogy amit fogyasztunk, zellerből készült, a fogás messze távol zellerízű, de nem csíp, karcol, nem fanyar vagy kellemetlenül keserű, ellenben krémes, mint valami különleges ízű sült tök vagy gesztenye. A legnagyszerűbb az egészben, hogy nem valami rettenetesen drága, beszerezhetetlen alapanyagról írom mindezt.
Már olvasva is érdekes fogásnak ígérkezik, és ugyanez az érzésem, amikor érkezik a tányér. A fürjcomb ropogósra sült, a mell puha, mint a vaj, a madár bőréből készült chipslapok takarják. Alatta savanyított, enyhén pirított gyöngyhagyma és egy újabb rafinéria: a fürj zsírjából készült, élénksárga színű emulzió. E krémes, édeskés finomság a hagymával ellenpontozva kellemes párosítás.
Minden része külön-külön élmény. Felejtsük el, amit a piacon beszerzett, otthon elkészített csicsókáról eddig gondoltunk, tudni véltünk. Ami a tányérra került ugyanis, az a zöldség olyan arcával ismerteti meg az étkezőt, amilyenre korábban gondolni sem mert. Másnapig kanalaznám, ha csak ezt szolgálták volna, sem szólnék egy szót sem. A mangalica szaftos, enyhén kellemesen sós, leheletnyit fűszerezett, a húst uborkaforgács teszi kompakttá. És még önt rá a pincér forró sültalga-dzsúszt.
Általában nem szoktam rendelni étkezés után desszertet, és ennek számos oka van. Az egyik, hogy az étlapokon általában kínált, habos, tejszínes, vajkrémes, nullás lisztes desszertektől kifutok a világból. Na de burgonyából édesség? Igen! Meleg mákágyra langyos, a vaníliasodóhoz hasonlatos állagú és ízű burgonyát önt (?!) a séf, erre helyezik a pincérek a hideg vörösáfonya-sorbet-t.
Ez még az előzőnél is kiválóbb. Ha azt olvassuk, sós tojásfehérje, hát fintorgunk egyet. Persze, ha a fehérjét habbá verik, majd megsütik, az ugye mindjárt más. Na egy ilyet kell elképzelni enyhén sós kiadásban, lapokban a desszert tetején. Becsapós a joghurt is, ami igazából már-már fagylalt, és nagyon kellemes, enyhén édes kissé pikáns, citromos utóízzel. Erre kanalaznak meleg, rozmaringos sós karamellt, ami így együtt pazar zárása az ételsornak. Ezt a (Berlin-)kreációt ugyancsak megtaláltuk a fentebb már említett oldalon. S a végén, csak hogy a vendég jó szájízzel távozzék, még érkezik egy körtés csokoládébonbon. Hideg kövön.
###HIRDETES2###
